A Hódítók végzete kapcsán írtam, hogy ez a képregény lesz a következő, ami be fogok szerezni. Soha nem voltam sci-fi rajongó, Asimov, illetve Damon Knight volt az, akiktől olvastam bármit is (az Alapítványnak csak az eleje tetszett, Knight viszont egyenesen lenyűgözött), filmben kizárólag a Star Wars trilógiát láttam, sorozatok közül pedig a Babylon 5, Stargate és némi BSG volt terítéken. Éppen emiatt nem nagyon hozott lázba a képregény, amikor hónapokkal korábban belelapoztam, nem éreztem azt, hogy nekem erre feltétlenül szükségem van. A Hódítók Végzete azonban fellelkesített a francia képregények iránt és megvettem a Metabárókat. Hát izé... azt hiszem, eladó.

Pedig a történet nem indul rosszul. Megismerkedünk a Metabárók hermetikusan elzárt bolygójával, amely annak ősi titkát rejti, hogyan képesek tonnás márványtömböket megmunkálni és rejtélyes módon egyetlen éjszaka alatt telepakolni velük egy teherhajó rakterét. Egy véletlen baleset azonban összezavarja a család világát és életét, megjelenik a fél univerzum, hogy ha kell, erővel szerezze meg a titkot. Eddig a pontig kifejezetten kellemes olvasmányról van szó, itt még azt hittem, hogy egy sci-fi "családregényt" fogok kapni. Azonban nem így lett.
A sztori itt átmegy elborultba, kishíján kiírtják az egész családot, az egyetlen túlélő, a mindenkori Metabáró életét követhetjük végig két generáción keresztül. Hogyan válik a császár kegyeltjeivé, miért és hogyan készülnek el irtózatos erejű fegyvereik, mi áll a brutális beavatási szertartás hátterében. A történet sötét és nyomasztó, fröcsköl a vér, pusztulnak az ellenfelek, néha az ártatlanok is. A Metabárók az átlag halandók fölé emelkednek, univerzumokat képesek elpusztítani, a kegyetlenség és az érzéketlenség teljesen természetes számukra. Bár a világ elismert védelmezőinek számítanak, egyre inkább antihőssé válnak, ami nekem nagyon nem jön be, szeretek azonosulni a szereplőkkel ahhoz, hogy igazán élvezni tudjam a történetet. Mivel nem vagyok Dűne rajongó, nem igazán sikerült értékelnem a rengeteg "herbertes" áthallást és továbbgondolást sem (majd odaadom a kötetet Fallout-nak és ő jól megkritizál :)).

Amivel számomra teljesen szétmegy az egész képregény, az a komor cselekményt és hangulatot finomítani próbáló két robot. Ők a Metabáró lakhelyének működtetői és a gazdájukra várakozás üres óráit csevegéssel ütik el, a narrátor szerepét betöltve. A probléma a rettenetes mennyiségű antropomorf megnyilvánulás, amelyek olyan szinten gyengék és erőltetettek, hogy percekre megölik a hangulatot. Igazából nem tudom eldönteni, hogy eredetileg viccesnek vagy tragikusnak szánta őket a készítő, de számomra az emberi érzelmek gépiesítése (pl. az érzelmes történet hatására az egyiküknek folyton kiég egy diódája, vagy állandóan gépolajat kell innia) inkább a szánalmas kategóriába esik.


A képi megvalósítás az, ami viszont lenyűgöző. Festményszerű bolygó- és űrképek, aprólékos közeliek, kidolgozott szereplők. Alapvetően ellenérzéseim vannak a színes képregényekkel kapcsolatban, de itt nagyon kellemes a szívilág. Csak éppen sci-fi, nem fantasy :P

Igazából ez az első olyan képregény, amiről írok és nem tetszik, úgyhogy nem is nagyon tudok többet összeszedni róla. Valószínűleg adok neki egy második esélyt, hátha letisztul egy kicsit a történet, de egyelőre nem tartom valószínűnek, hogy beszerzem a további köteteket is.