Furcsa légkör lengte körül Roman Polanski darabjának, a Vámpírok Báljának itthoni bemutatóját. Nem nagyon akarok belemenni a részletekbe, főleg, hogy nem is minden tiszta, állítólag nagyon kemény színházi és politikai csatározások közepette jutottak el végre odáig, hogy színpadra állíthatták a darabot. Számomra nem ez a lényeg, hanem az élmény és a hangulat :)
Ez pedig már a színház épületébe belépve elragadott. Minden elsötétítve és a darabnak alárendelve, ezüst gyertyatartókban hatalmas vörös gyertyák, baljós hangulat, fekete kárpittal borított ülőalkalmatosságok az előtérben. Ilyen felvezetés után nagyon vártam a kezdést.

Erdély, az 1800-as évek vége, a vámpírlegendák melegágya, hó és jég mindenütt. Abronsius professzor, az el nem ismert vámpírszakértő asszisztensével, Alfréddal követi a vámpírok nyomát. A havas csúcsok közepette rábukkannak egy eldugott falucskára, ahol megkezdődnek a bonyodalmak...

Ha a hagyma bennünk forr Ha a hagyma bennünk forr
Ha a hagyma bennem Hagyma benned Hagyma bennünk forr!
A falu lakosai jóravaló, dolgos népek, de látszik, hogy valamit eltitkolnak. A hagymafetisizmus őrületes méreteket ölt: mindenütt fokhagymafüzérek lógnak, a falusiak ezt eszik, használják gyógyszerként és vágyfokozóként. Ugyanakkor makacsul tagadják a vámpírok létezését, holmi vérengző farkasokról beszélnek, ha a környékbeli furcsaságokra terelődik a szó.

Ha csak rápillant egy sanda kéjenc, ha csak közelít egy randa dög.
Ki a csókra benne vágyat ébreszt, jön a kalapács a százas szög!
Chagal, a fogadós a darab komikus figurája. Bár ő a falu központi alakja, otthonában nem sok sikerélménye van: a csinos szolgálólány nem engedi az ágyába, felesége gyanakszik rá és folyton a nyomában jár, lánya pedig nem hallgat rá, ezért kénytelen drasztikus eszközökkel elzárni őt a világot jelentő fürdőszobától. Élete még nehezebbé válik, amikor áldozatul esik a vámpíroknak és ő maga is élőhalottá válik. Bár sokadik generációsként a vámpír hierarchia legalján helyezkedik el, van egy nagy előnye a többiekhez képest: zsidóként nem hat rá a kereszt hatalma :D

Hittem, hogy a vágy majd felszabadít, világomat zúzza most szét.
Hisz teljes a sötét és félek, mert semmi nem véd.
Sarah, Chagal fiatal, gyönyörű lánya, aki gyűlöli a falusi létet, másra, többre vágyik. Apja szigorú tiltásának ellenére egyetlen öröme az éjszakai fürdőzés, dala azonban veszélyt hoz a fejére: felhívja magára Krolock gróf, a vámpírlord figyelmét. A csábításnak ellenállni képtelen Sarah az éjszaka közepén elszökik, hogy khm.. vacsoravendégként (haha) részt vegyen a vámpírok bálján. Mire rájön, mit zúdított a saját fejére, már késő, egyetlen esélye, hogy időben érte mennek és megszöktetik a bálról.

Meghalni oly’ morbid, Meghalni oly’ morbid
Magda a szolgálólány makacsul elutasítja a fogadós tolakodó udvarlását, annak halálakor azonban meggyászolja a férfit. A létező legrosszabbkor, a létező legrosszabb helyen… az éppen feltámadó férfi alaposan megcsócsálja a nyakát. Ettől kezdve kettősük a gróf várának lakója, immáron közös koporsón osztozva, boldog (?) párként.

Az eljövendő kornak én azt jósolom most hát,
Hogy a következő évezred hajnalán már, itt csak egy isten lesz,
És úgy hívják, az el nem múló vágy...
Krolock gróf a darab főgonosza. Áriája felidézi egész életét, a szüntelenül jelen lévő éhség és pusztulás krónikáját: lélektelen és lelkiismeretlen gyilkos, ugyanakkor tragikus sorsú hős ő, aki évszázadok óta vágyódik a szerelem után. A vámpírok szerelmén azonban mindig úrrá lesz a vér iránti késztetés, szerelmei rendre elvéreznek karjai között. Ez a sors vár Sarah-ra is, hiszen senki nem menekülhet, akire Krolock kiveti hálóját.

Az én eszem sosem téved, engem nem csap be a látszat;
hol az összefüggés mélyebb, kell, hogy még mélyebbre lássak!
Abronsius professzor minden vágya, hogy bizonyítékot leljen a vámpírok létezésére és ezt a orra alá dörgölhesse az őt kigúnyoló akadémista kollegáinak. Ennek érdekében semmitől nem riad vissza, habozás nélkül követi Chagalt Krolock kastélyába, ahol előbb szívélyesen eltársalog a gróffal, majd a nap felkeltével egy kalapáccsal és egy karóval útnak indul, hogy pontot tegyen a vámpíruralom végére. Egy dolog tántoríthatja el céljától, a tudomány imádata: teljesen belefeledkezik a gróf könyvtárába.

Folyjon vérem, ha kell, vesszek el, hisz végzetem: szeretni téged.
Alfréd a darab loosere. Azonnal beleszeret Sarah-ba és elvakultságában ahelyett, hogy vigyázna a lányra, lehetővé teszi annak szökését. Pipogyasága még nagyobb méreteket ölt, amikor képtelen karót döfni a tehetetlenül szarkofágjukban fekvő vámpírok szívébe. Persze ez nekünk jó, hiszen ezzel a tettével rövidre zárhatná az egész történetet :P

Apám teljesen fellelkesített irántad. Úgy gondolom, mi ketten... barátok leszünk.
Krolock fiának, Herbertnek a figurája számomra teljesen kiborító és szükségtelen a darab szempontjából. Egy homokos vámpír, aki első látásra beleszeret Alfrédba. Teljesen értelmetlen és még csak nem is vicces, de úgy tűnik, már az ősbemutatón is szórakoztató volt egy jó kis buzizás és ez azóta sem változott…

Me’nnyetek vissza a’lunni!
Koukol, a kripli Krolock hűséges szolgája. Mivel nem élőhalott, szabadon járhat-kelhet bármikor, ő a kastély mindenese.

Vért iszunk és lelket eszünk, nincs morál, szétrohad a világ, no de kinek fáj?!
A vámpírok képe nem igazán tisztul le a darab során. Hol elporladt, korbéli ruhákban megjelenő, darabosan, már-már zombiként mozgó elesett lények, hol pedig félelmetesen vonzó és vérengző csúcsragadozók. Legijesztőbb megnyilvánulásuk, mikor rajtaütésszerűen megjelennek a nézőtéren és rémisztgetni kezdik a színpadra tapadó tekintetű nézőket^^

Ahogy haladt előre a darab, nagyon sokszor azt éreztem, hogy az aktuális dalbetétek önmagukért valók, semmiben nem viszik előre a cselekményt, unalmasak és vontatottak. Különösen zavaró volt a kulcsszereplő vámpírok kettőssége.
Ami mindig fenntartotta az ember figyelmét, az a lenyűgöző díszlet, mely Kentaur keze munkáját dicséri. Több síkban használható díszletekkel dolgozott, ezzel többszörösére növelve a rendelkezésére álló teret, azt a képet sugallva, hogy egy hatalmas, labirintusszerű, rejtélyekkel teli kastélyban vagyunk. Az aprólékosan megmunkált öntöttvas elemek hidegséget és félelmet keltettek, folyton a „kóborolna itt a nyavaja” érzés motoszkált a fejemben. A másik kiemelkedő elem a tánckar teljesítménye volt, különösen a két szólótáncosé. Utoljára az Elisabeth-ben a Halál táncosai fogtak meg ennyire, nem gondoltam volna, hogy még egyszer ennyire le tudnak nyűgözni.

A színészek viszonylag jók voltak, habár a mellékszereplő Magda simán leénekelte a főszereplő Sarah-t, Abronsius megismételt „hadarós” dala pedig első hallásra elképesztő, másodikra ötlettelen és unalmas volt. És engem ez a Krolock tuti nem csábított volna el^^ Ugyanakkor Koukol valami zseniális mind mozgásilag (egy két méter magas színész púpost játszik, respect...), mind a torz dünnyögést tekintve, amelyből nagyon odafigyelve ki lehetett venni a jobbnál jobb rejtett poénokat.
A sztori maga elég banális és - számomra, a Ravenloftos vámpírokon felnőtt szerepjátékos számára - kiszámítható volt, habár úgy tűnt, sokakat meglepett a végkifejlet.

Ami óriásit lökött az egész darab megítélésén, az a finálé. Egy profi fináélval bármit el lehet adni és ez aztán profi volt a javáról! Itt jelent meg a kedvenc mondatom, ami számomra az egész darab mottója:

We drink your blood, and then we eat your soul' Nothing's gonna stop us, let the bad times roll!