Gyűlölöm a rovarokat, de valami eszement módon. Már attól is, hogy leírtam ezt a szót, kirázott a hideg és mintha jeges marok szorította volna össze a szívemet. Alapvetően mindent utálok, aminek négynél több lába van. Nem kell, hogy hozzám érjenek, ha csak meglátok egyet, frászt tudok kapni.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy szükségtelenül nem ölök meg semmilyen állatot (két kivétel talán a szúnyog és a légy), akkor el lehet képzelni, micsoda hősiesség kell ahhoz, hogy kilakoltassam a lakásunkba néha betévedő efféle jószágokat. Bleh.
Ehhez képest találtam egy, a témához igencsak szorosan kapcsolódó Wii játékot, amellyel nemhogy hajlandó vagyok játszani, de még tetszik is, ráadásul nem is kicsit! Fogalmam sincs, miért néztem meg egyáltalán, valószínűleg az IGN értékelése volt az, ami miatt adtam neki egy esélyt. Megérte.
A Deadly Creaturest formabontó kalandjátékként harangozták be, amelyben a játékos karaktereit egy tarantella (rövid kutatásom a tarantella vs. tarantula témakörben eredménytelenül végződött, így az általam régebben ismert, kevésbé anglomán kifejezést fogom használni :), illetve egy skorpió testesítik meg, akik folyamatosan fejlődnek és új képességeket tanulnak. A vészmadarak persze azonnali bukást jósoltak, ehhez képest a játék hatalmas sikert aratott.

Történetet első blikkre nem kell keresni a játékban, hiszen hőseink ösztönlények. Őrzik a territóriumukat, önvédelemből és élvezetből ölnek, esznek. Komolyabb motivációjuk ennél fogva nincsen, egyszerűen mászkálnak a különféle helyszíneken. A jószágok "bemesélése" nagyon egyszerű, az első pálya végén pókunk megfutamítja a skorpiót, aki kénytelen a föld alá menekülni, majd a második pályán megkapjuk őt szereplőnek és vissza kell jutnunk vele a felszínre. Van egy, a játékon végigvonuló történetszál, feltűnik a színen két ember, akik kincset keresnek, amit még az amerikai polgárháború idején ástak el. A két állat nézőpontjából követhetjük végig a történéseket, a kincs megtalálását, az emberek egymás ellen fordulását, mígnem a túlélő elfogja és magával viszi tarantellánkat egy régi benzinkútra. Itt a korábban semleges szereplő ellenséggé válik, pókunknak szöknie kell.

A pályák jellege az irányított állattól függően változik. A tarantella technikásabb, képes a függőleges falon is felmászni, ezáltal a fent és a lent igen eltérő jelentést nyer a vele való játék során. Képes ellenfelét hálóval ideiglenesen elvakítani, illetve a megfelelő helyeken "hálóhintázni", ezzel három dimenzióssá téve a játékterét. Esetében pár alkalommal kvázi ügyességi játékról beszélhetünk, dinamikus, pörgős.
Áldozatait általában lesből támadja meg, a közelharcban gyorsaságát és rugalmasságát használja. Folyamatosan ugrál, kicsi, de gyors marásokkal végzi ki ellenfelét, akiből képes jóízűen falatozni, hogy regenerálja a kapott sebeket. Elvben lehetősége van erősebb támadások kivitelezésére is, de ezek lényegesen lassabbak és ha ezen idő alatt sebzést kap, elbuktuk a lehetőséget.

Skorpiónk pályái lineárisabbak, neki a tereptárgyak többsége leküzdhetetlen akadályt jelent. Természetesen itt is van kivétel, bizonyos helyeken képes lyukakat ásni a földbe. Ennek felhasználási módjai nagyon ötletesek, van, amikor egyszerűen a továbbhaladáshoz kell egy beomlott alagút bejáratát kiásni, van, amikor egy hatalmas szikla tartópilléreit kell meglazítani, hogy az lezuhanva utat nyisson nekünk, a legszebb mégis az, amikor a ránk támadó, sebezhetetlen gila elől kell elmenekülni a talaj átrendezésével.
Harcban a skorpió vastag kitinpáncéljára, ollóira és mérgező fullánkjára épít. Sebessége hagy némi kívánnivalót maga után (főleg a legerősebb támadásainak előkészítése tart hosszú ideig), de ezt brutalitásával jól kompenzálja. A küzdelmek befejezésének felgyorsítására a verekedős játékokból ismert "kivégző mozdulatokat" kapott. Ilyenkor állati jó animációkat láthatunk a szerencsétlen áldozat lemészárlásáról. Undorítóak a hangok, tökéletesen átjön, ahogy a skorpió fullánkja lecsap és reccsenve átszakítja az áldozat kitinpáncélját. Zseniálisan ocsmány, de komolyan.

Ellenfeleink nagyon változatosak. Leggyakoribb áldozataink közt található tarantella, farkaspók, skorpió, fekete özvegy, pókdarázs, de a későbbiek során egészen meglepő ellenfeleket is kapunk: gyíkokat, sáskát, patkányt, csörgőkígyót és a végén még egy embert is... Mindegyiknek megvannak a maga képességei, melyekhez az ellenük való harcban adaptálódni kell. Mikor első alkalommal pókdarázsba ütköztem, alaposan megizzasztott, mire kiismertem a harci taktikáját és rájöttem, egyáltalán hogyan lehetséges a földre kényszeríteni, hogy belemélyeszthessem csáprágóimat.
Az egy egy elleni harcok az ellenfelek képességeinek ismeretében általában egyszerűek, azonban gyakran két, vagy akár három rovar is ránk támad egyszerre. Ilyenkor jó szolgálatot tehetnek az ideiglenesen bénító és hátralökő képességek, amíg gyors rohammal kiszedjük a leggyengébb célpontot. A több ellenféllel vívott harcokban a játék nehézsége exponenciálisan növekszik, gyakran előfordul, hogy többször neki kell ugrani ugyanannak a bunyónak.
Ha mindez nem lenne elég, minden pálya végén főellenségek várnak ránk. Az előbb már említettem a gilát, illetve megesik, hogy kedvenc pókdarazsaim támadnak hármasával. Természetesen mi is potenciális prédává válhatunk, amikor balszerencsénk egy csörgőkígyóval hoz össze, akkor a cél a túlélés és a menekülés.

A Deadly Creatures grafikája közelít a maximumhoz, amit csak a Wii képességei megengednek. A rovarok élethűek, néhol túlságosan is. A tarantella lábán pl. meg lehet számolni a szőrszálakat, amikor pedig túl közel megyünk egy farkaspókhoz, az összetett szemében látszik a megcsillanó fény. Engem pedig ismét kirázott a hideg. A fontosabb eseményeket kivétel nélkül mini videoban nézhetjük meg, pályánként 4-6 biztosan van belőlük.
Mégis, ami mi a legnagyobb hangulatot adja, az a hangok és a zene összessége. Hátborzongatóan eltalált, az embernek mindig az az érzése hogy bármikor ráugorhat valami veszélyes, aminek ráadásul sok lába van.

Az irányítás teljesen korrekt, bár a harc sűrűjében a 3-4 távirányító mozdulatból álló kombinációkat nem nagyon lehet kivitelezni, az ember a gyorsabb és egyszerűbb támadási formákhoz ragaszkodik. Az extra mozdulatokhoz (pl. a skorpió kivégzése, a főellenség harcok mozgásigénye) szükséges távirányító mozgásokat mindig látjuk a képernyőn, kis gyakorlással könnyen leutánozhatók. A tarantella hálóhintázása és a hálóköpés egyaránt a távirányító megfelelő helyre történő pozicionálásával és a nunchuk gombjainak használatával történik. Bármit csinálunk, mindig teljesen jól átjön a Wii-feeling.
Az egyetlen bosszantó momentumot az automatikus kamera mozgás jelenti, ha harcban sikerül rosszfelé mozognunk, akkor könnyen megeshet, hogy mielőtt a kamera korrigálna, hátulról elfogyasztanak bennünket. Ugyanez a mozgás gondot okozhat az arcade jeleneteknél (pl. hálóhinta) is, de ott nem sürget az idő, van lehetőség a korrekcióra.

Jó játék ez, na! :)