“Ha életedben a sikert A-nak vesszük, akkor A=x+y+z. x a munka, y a játék, z pedig az, hogy befogod a szád.” - Albert Einstein

Amióta az eszemet tudom (mármint amióta tudatosan tudom ;) imádok játszani. Általános iskolás voltam, amikor szüleim megleptek egy Commodore 64-gyel. Szegények, fogalmuk sem volt arról, mit indítanak el ezzel...

Élénken rémlenek az angol fakultációk, amelyeket ellógtam, mert éppen játszottam és bevallom, pironkodva gondolok vissza azokra a délutánokra, amikor hazaérkezésem után az első dolgom volt a gép bekapcsolása és csak akkor vettem elő a tankönyveimet, amikor anyu belépett a lakásba. Hétvégi programként hamarosan beköszönt életembe a szerepjáték, majd a Túlélők Földje. Ez a hármas végigkísérte a középiskolai éveimet is (a gépet természetesen időközben PC-re cseréltem), egy időre kiegészülve a Hatalom Kártyáival. Egyetemistaként a szerepjáték sajna egyre ritkábbá vált, a TF-re viszont egyre több időt fordítottam és megmaradt rajongásom a számítógépes stratégiai és szerepjátékok iránt.

Amikor megkezdtem önálló, felnőtt életemet, egyértelművé vált, hogy a munka ellenére is megmarad a játékok iránti vonzalom. Szerencsére Asszonykám is vevő volt erre, így gyorsan szaporodni kezdtek a lakásban a társasjátékok. Jellemzően továbbra is a stratégiai vonalon mozogtunk, ami aztán kiegészült a különféle kétszemélyes játékokkal. Korábban értetlenül szemléltem az MMORPG-ket, de amikor beköttettem otthonra a netet, kíváncsiságból kipróbáltam egyet. A Rose Online nevű koreai rettenet vezetett ahhoz, hogy részt vegyek a World of Warcaft nyitott béta tesztelésében, majd beszerezzem a játékot is, amit később rövid időre a Warhammer Online követett. Ráérő (munka)időmben kipróbálgattam egy halom online játékot is, bár ezek nem túlságosan kötöttek le. Egyedül az Adventure Quest az, amiben hosszabb távon is látok fantáziát, kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) megszakításokkal szoktam vele játszogatni.

Az utóbbi időben drasztikusan visszaesett a játékra fordított időm. Pici fiam gondoskodik arról, hogy semmi olyasmibe ne lehessen belekezdeni, ami 15-20 percnél hosszabb folyamatos odafigyelést igényel :) Előbb a társasjátékok kerültek perifériára, néhány hete pedig a WoW előfizetésemet is felfüggesztettem. Játszani azonban kell!

Azt hiszem, megtaláltam a megfelelő eszközt: egy hónappal ezelőtt beszereztem egy Wii-t. Akkor keltette fel a figyelmemet a konzol, amikor felbukkantak a neten az első Guitar Hero videok. Aztán a múltkoriban kicsit jobban utánanéztem a dolognak, előterjesztettem otthon az ötletet, ami - legnagyobb meglepetésemre - teljes támogatásra talált. Guitar Herom ugyan nincsen (néhány percig levegő után kapkodtam, amikor megláttam, hogy a társasági játékot lehetővé tevő verziója durván 50 ezer forintba kerül), viszont szaporodnak a kipróbált és megfelelőnek ítélt játékok.

Nagyon tetszik a konzol aktivizálási lehetősége: nagyjából fél perc alatt bekapcsolható és indítható is az éppen bent jévő játék, illetve egyetlen gombnyomásra gyakorlatilag bármelyik játék bármely fázisában felfüggeszthető. Nekem pedig pont erre az emergency lehetőségre van most szükségem.

Magával ragadó a Wii alapkoncepciója is, ami arra vezetett, hogy a piacon lévő konzolok közül ezt válasszam. Azok a játékok, amelyek kihasználják a Wii adta lehetőségeket, kisebb-nagyobb mértékben megmozgatják az embert, vagyis nem a forgószékemben kuporogva nyomogatom a gombokat és kattogtatok az egérrel. A logika ugyebár az, hogy a konzol távirányítójának, illetve a hozzá csatolhatú ún. nunchuk mozgatása generálja a játékbeli történéseket. A jó Wii játék számomra az, amelyik minél jobban kihasználja ezeket a lehetőségeket, így teljesen egyedivé téve magát. Nem tagadom, néha mókásan nézhetek ki, ahogy a szobában ugrálok a rumbatökként funkcionáló távirányítókkal, miközben a tévéből szamba zene árad, vagy amikor lihegek egy-egy hosszabbra nyúló teniszröpte után, de nem különösebben zavar.

Meglepő módon ez az első olyan játék, amit a család is őszinte lelkesedéssel fogadott. Egyelőre úgy néz ki, hogy ahova megyek, oda megy a Wii is és hamarosan huszonöttől hatvan éves korú családtagok csapkolódnak a teniszütőt szimbolizáló távirányítóval a kezükben :)

Well... a siker receptjének legalább harmada a kezemben van ;)