Ugyan már lassan két hete történt, mégsem megy ki a fejemből Mága Zoltán Filmzenék csillagai című lemezbemutató koncertje. Őszintén bevallom, soha nem hallottam a fent említett úriembert játszani, annyit tudtam róla, hogy „angyalok” kíséretében hegedül. Magamban valahol elhelyeztem Lagzi Lajcsi és Postás Józsi szintjén, nem kívántam közelebbről megismerkedni a „művészetével”.
Aztán hozzájutottam néhány tiszteletjegyhez a lemezbemutató koncertre. Először az volt gyanús, hogy az Operettszínház ad otthont a rendezvénynek, majd a jegyek öt számjegyű ára. Úgy döntöttem, informálódom egy kicsit, a google el is vezetett az úriember hivatalos honlapjára. Nem állítom, hogy az ott olvasottak egyértelműen lenyűgöztek, de Vanessa Mae és a Princess óta kifejezetten szívesen hallgatok hegedűn modern köntösbe bújtatott klasszikusokat, illetve közismert zenéket. Így belegondolva persze lehet, hogy a vizuális élmény jelentősen megdobja a stílus iránti lelkesedésemet ;)
Lényeg a lényeg, június 24-én csinosba’ öltözve megjelentünk az Operettszínházban. A bejáratnál egyenruhás pincérek álltak, tálcájukon fehér és vörösbor, pezsgő, martini, a jegyeket mosolygó hölgyek ellenőrizték. Az első intő jel egy meglehetősen neves öltönyház kiállított kollekciója volt, itt kezdtem érezni, hogy ez inkább PR rendezvény lesz, mint valódi lemezbemutató koncert. Ha sejtettem volna…

Kitűnő helyünk volt, elhelyezkedtünk, majd vártunk a kezdésre. Jó sokáig… A fél órás késést kihasználva felmértem a nézőközönséget. Meglehetősen vegyes volt a kép, karon ülő csecsemőtől kezdve a szappanopera szereplőn át a roma üzletemberig minden náció képviseltette magát. Mikor végre elkezdődött a koncert, kiderült, hogy a színpadon is hasonló a kép. Az alap kíséretet az Aranyhegedű Szimfonikus Zenekar alkotta, kiegészülve a három „Angyallal”, valamint egy négy fős roma zenekarral (cimbalom, nagybőgő, klarinét és egy gordonka).
A nyitány a Profi zenéje volt, a háttérben kivetítőn ment az Egyesült Államokban készült videoklip, viszonylag kellemes elegyet alkotva. Ugyanakkor mintha azt éreztem volna, hogy Mága hegedűje nincs elég jól hangosítva, nem tűnt ki eléggé a kíséretből. Ez az érzés megerősödött bennem a többi filmzene hallatán is: Caruso, Keresztapa, Volt egyszer egy vadnyugat, Óz a csodák csodája, Schindler listája, Házibuli. Elkönyveltem, hogy nem az igazi a hangszerelés, de valami még mindig gyanús volt. És akkor ért az igazi sokk… az egyik szám alatt volt egy rövidke cimbalom szóló. Mindig is imádtam ezt a hangszert, lenyűgöző, ahogy a villámkezű zenész játszik rajta. Éppen emiatt rendkívül feltűnő, amikor az említett kéz nem annyira villám, hanem közel egy másodperccel le van maradva ahhoz képest, amit hallok... Igen, a koncert bejátszott zenei alapról, fél-playbackről ment. Számomra ez a művészet teljes megalázása, soha nem leszek képes megérteni és elfogadni a szükségességét és a létjogosultságát.
Ettől a ponttól kezdve számomra hiteltelenné vált az előadás, amit csak tovább tetéztek a hangosítási hibák, a felettünk mozgó kamera szervómotorjának állandó felpörgése, illetve az, hogy több alkalommal is rossz zenei alapot játszottak be a hangtechnikusok. Aztán következett a végső csapás – illetve az, amit akkor annak hittem. A művész úr szemérmetlen módon fényezve önmagát, újra és újra elmesélte, hogy bár rendszeresen királyok és hercegek előtt játszik, mégis mennyire a földön jár, mivel életét a jótékonykodás tölti ki. Ezt bizonyítandó a színpadra hívott egy értelmi fogyatékos kisgyereket a családjával együtt és átnyújtott számára egy mappát - alaposan kihangsúlyozva, mennyi pénz van benne - gyógykezelésének támogatására. Félreértés ne essék: semmi bajom a jótékonykodással, de teljes mértékben magánügynek tartom és a gyomrom forog attól, amikor valaki PR fogásként alkalmazza. Alig tértem magamhoz a sokkból, amikor felkonferálták Mága Dzsenifert, aki folytatva a családi tradíciót, szintén előadói pályára kíván lépni: énekel és táncol. Előadása során a ruhatervező is feliratkozott a hangmérnökök mellé a gondolatban kirúgandók listájára, illetve megállapítottam, hogy a színitanodákban egy dolgot biztosan megtanítanak a növendékeknek: hogyan kell látványosan eltúlzott szájmozgással, pocsék módon playbackelni. Azt hiszem, a „rettenetes” szó fejezi ki leginkább a kislány produkcióját. Arra emlékszem, hogy a Moulene Rouge betétdalát énekelte, szerencsére a másik szám kiment a fejemből.

Furcsa módon a fentiek ellenére a koncert ezen része élvezhető volt, ami nagyon nagy mértékben a fellépő vendégművészek érdeme. Szinetár Dóra előbb a Szépség és a Szörny musical betétdalát énekelte el, majd Mága kíséretével a Macskákból adta elő az Éjfél című számot. Mindkettő élőben ment, az előadásmód méltó volt a művésznőhöz – akinek egyébként remekül áll az, hogy kisbabát vár. Galambos Lajos trombitán játszotta el a Wonderful Wordot, szintén magas színvonalon. Az igazi élményt azonban Németh Anikó fellépése jelentette. A művésznő az Operaház Fantomja betétdalát játszotta, melynek második felébe Mága Zoltán is becsatlakozott. A színpadi show-elemeket is felvonultató duett akkor érte el csúcspontját, amikor kiderült, hogy a hölgy nem csak hegedül, de emellett fantasztikusan énekel. Előadásmódja hozta el azt a fajta katarzis élményt, amikor az embernek borsózik a háta és minden porcikáját átjárja a zene. Őszintén remélem, lesz még szerencsém hozzá, akár zene, akár színház terén.

A szünetet követően a koncert második felében stílust váltottunk, kizárólag klasszikusokat játszottak. A váltás döbbenetes volt: levették az alap háttérzenét, ezzel nagyrészt megszűntek a hangszerelési hibák, valamint innentől a zenekar mintegy megtáltosodott. Azzal, hogy nem kellett ügyelniük arra, nehogy túljátsszák a playback hátteret, hirtelen egymásra találtak a zenészek és a hangok. Mivel ezirányú műveltségem hagy némi kívánnivalót maga után, nem tudom felidézni az előadott műveket. Egészen biztosan hallhattuk a Kék Duna Keringőt, az V. Magyar Táncot, a Pacsirtát, valamint a Radetzky Marsot, ezen kívül viszonylag sok Brahms mű hangzott el.
A stílusváltás még egy váltást hozott: Mága Zoltán eddig sem eléggé hangsúlyos játéka teljes egészében belesüllyedt a zenekaréba. Több alkalommal egyszerűen lejátszották a színpadról, illetve a szóló részek során is hangsúlyosabbak voltak a más hangszereken játszók. A cimbalmos úriember bebizonyította, hogy ha hagyják, akkor remekül zenél, csak úgy füstöltek az ütők a kezében. A fent már említett roma kvartett egyébként is remekül játszott, habár nem voltak mindig összhangban a szimfonikus zenekarral, volt egy alkalom, amikor a karmester egyszerűen leintette a zenekart és hagyta szabadon dzsemelni a négyest.
Már éppen kezdtem élvezni a koncertet, amikor újabb jótékonykodós-ömlengős rész következett. Járóka Sándor, a világhírű cigányprímás gyógykezelésére került felajánlásra egy újabb mappa, mely Mága fehér hegedűjének elárverezése során került megtöltésre. Az intermezzot követően színpadra szólították Kerényi Imrét, az Operettszínház igazgatóját, ezáltal újabb negyed órás kölcsönös, gyomorforgató „csontig benyalás”, dicsőítés és önreklámozás következett. Alapvetően tetszik, amit Kerényi az Operettszínházban művel, mondhatni, hogy rendszeresen látogatjuk az előadásaikat, de nem hiányozna az életemből, ha soha nem láttam volna őt élőben (főleg, miután énekelt is, legalábbis megpróbált).


Már-már azt hittük, a koncert a vége felé közeledik, amikor vendég előadóként felkonferálták a Budapest Klezmer Bandet. Nagyon izgatott lettem, mivel tavaly nyáron volt szerencsénk hozzájuk egy szabadtéri koncerten. Fergeteges hangulatot csináltak, pedig soha nem állt hozzám közel a klezmer, legalábbis nagy mennyiségben nem. Valahogy úgy vagyok ezekkel a rétegstílusokkal, mint az elefánttal („szép, szép, de otthonra nem kellene…”), néhány számot értékelek, a következő néhányat elviselem, aztán irritálni kezd. Nos, a Klezmer Band koncertjén nem volt ilyen érzésem, két órányi tömény klezmer sem tűnt soknak.
Ez alkalommal a Menyasszonytánc című musicalből játszottak három számot. A korábbiak után hihetetlen kontrasztot jelentett az előadásuk: tökéletesen hangszerelt, lendületes, minden ízében profi produkció. Vendégként olyan szinten lejátszották az egész addigi koncertet, hogy az már-már kellemetlen volt.

A koncert utolsó blokkját nagyrészt Mága első zenekarának, a Rajkó együttesnek az előadása alkotta. Itt nagyon erősen előjöttek a tradicionális roma virtuóz muzsikálás egyes elemei, amit személy szerint nagyon élveztem, bár kissé hosszúra nyúlónak tartottam. A Pacsirta fináléként ilyetén módon történő előadása óriási hiba volt, az egész este legrosszabb produkciója volt. Szerencsére ráadásként eljátszották a Radetzky Marsot, melyet a lelkes közönség felállva, vastapssal fogadott. Mikor az előttünk ülő két méter magas, százötven kilós úriember is elragadtatva talpra szökkent, megnyílt a menekülésünk útja, feltűnés nélkül kijuthattunk a színházból… nagyjából tucatnyi hasonló cipőben járó sorstársunkkal egyetemben.

Összességében - miután feltettem az igen erős szűrőmet - pozitív élmény volt a koncert, egyszer érdemes volt meghallgatni Mága Zoltánt. Annyi bizonyos, hogy soha nem fogok tőle semmiféle hanghordozót vásárolni és a jövőben több koncertjére sem megyek el. Az a vélemény fogalmazódott meg bennem, hogy Mága kiválóan beleillik bármely szimfonikus zenekarba, akár első hegedűsnek is, de semmi olyant nem tud, ami kiemelné innen. Szóló játéka teljesen szokványos, egészen biztos vagyok abban, hogy Magyarországon számtalan prímás képes lenne ugyanerre - vagy ennél magasabb szintű - a teljesítményre. Feleségem tökéletesen megfogalmazta az én gondolatomat is: „azért ha ezért fizettünk volna, most nagyon mérges lennék”.