Legkedvesebb kritikusom finoman, ám annál határozottabban felrótta, mennyire szolidan, udvariasan, jókisfiúsan írok ide, ezáltal szösszeneteimnek nincsen meg az a hangulata, amit mailváltásaink, illetve telefonbeszélgetéseink alatt megszokott. Nos, valóban, van a dologban igazság. Lássuk, mi történik akkor, ha kicsit kevésbé figyelek arra, hogy "politikailag korrekt" legyen, amit írok ;)
Mindig ambivalens érzelmekkel viseltettem a különféle zenei fesztiválok iránt. Meglehetősen eklektikus zenei ízlésű lévén szívesen meghallgatok bármit ami a saját értelmező szótáramban a "zene" címszó alatt szerepel, vagyis
- dallama van (dum-dum-tuci-tuci kizárva)
- hangszereken játsszák (a számítógép nem hangszer)
- nem playback.
Hmmm... na jó, legyen inkább "szinte bármit", az operára és a mulatós zene egy részére mindhárom kitétel illik, valahogy mégsem érzem azt az ingert, hogy efféle khm... művészettel szórakoztassam magam.
Szóval az ilyesfajta rendezvények általában kieglégítik ezen elvárásaimat, másrészt a - többségében - óhatatlanul is IHB-buliba forduló fesztiválok olyan természetszerű (?) velejárói, mint az illuminált állapotban lévő emberek és a szeméthalmok legtöbbször elveszik a kedvemet attól, hogy meglátogassam a rendezvényt. Soha nem tudtam megérteni azt, miért kell valakinek alkohol ahhoz, hogy jól szórakozzon. Életem legzüllöttebb (értsd: volt olyan este, hogy akár egy egész pohárnyi boroskólát is megittam *elpirul*) fél éve alatt nagyon gyorsan rájöttem arra, hogy nekem erre nemhogy szükségem nincsen, de egyenesen taszít is a dolog.
A Blues, Jazz, Rock, Gasztronómiai Fesztivállal kapcsolatban is így éreztem, mivel első emlékként a várost elözönlő csavargó külsejű, homeless alkoholistának tűnő egyének jelennek meg előttem (ugye milyen szép, amikor az ember nem sztereotipizál? ;). A fesztivál viszonylag ismertté nőtte ki magát, immár a 15-et rendezték meg belőle, viszonylag illusztris meghívottakkal, köztük külföldi zenészekkel. Az idén valahogy mi is eljutottunk a fesztivál záró napjára, annak is az utolsó koncertjeire. Terveink között Jamie Winchester, Ghymes, illetve esetleg Zappa emlékzenekar szerepelt. A koncerteket talán a kezdetektől fogva ugyanabban a középiskolai sportcsarnokban tartják, melynek akusztikája köztudottan hagy némi kívánnivalót maga után. Élénken rémlenek rettenetes középiskolai emlékeim, mikor a város három iskolája közötti vetélkedő keretében ezen ominózus csarnokban töltöttük a nap legnagyobb részét elmés sportprogramok szenvedő alanyaként. Tömény műanyagszag, kiabálás, visszahangzó sípok, brrr...
Nagyon kíváncsi voltam, hogyan küszöbölik ki ezt a problémát, elvégre a hosszú évek alatt minden bizonnyal felszedtek annyi rutint, hogy meg tudják oldani (volt már szerencsém a csarnokban bálon is részt venni, ott viszonylag korrekt volt, habár közel sem olyan szintű kihangosítással, mint ami egy koncerthez dukál).
A szervezők a csarnok mögötti bekerített parkot (amely valójában a középiskolához tartozik) nevezték ki campingnek, így a színhely felé közeledve mindenfelé sátrakat, illetve hálózsákokat lehetett látni. A megoldás kézenfekvőnek és frappánsnak tűnik, habár a szeméthalmok meglehetősen szomorú látványt nyújtottak. A csarnokban irtózatosan fülledt melegben lézengő emberek fogadtak bennünket, nem tűnt túl nagynak az érdeklődők köre. A terem egyik végében a felállított színpad kapott helyet, két óriás kivetítővel, valamint kamerákkal, a másik oldalon pedig a gasztronómiai részleg, pontosabban annak egy apró szegmense képviseltette magát. A felállított sátrakban igen neves pincészetek (Bock, Takler, Tiffán) díjnyertes borait vásárolhatta meg az érdeklődő, illetve volt egy, amely kuriózum számba menő, kecskesajtot tartalmazó termékeket árult. Az érdeklődés igencsak lanyha volt, ugyanakkor a csapolt sört áruló standnál mindig sor állt. Úgy tűnik, továbbra is sörös nemzet vagyunk… és az átlag látogató számára a minőségi borok ára meglehetősen borsosnak tűnik.
Megkíséreltük felmérni a fesztivál célközönségét és megfejteni azt a szubkultúrát, amelynek tagjai érdeklődnek a fesztivál iránt. Nem volt könnyű dolgunk, mivel az ötvenes éveit taposó örökifjú hobótól (akik azért a legnagyobb számban voltak jelen) a helyi elithez tartozó vállalkozón és politikuson keresztül a nyári szabadságot élvező egyetemistán keresztül mindenki megfordult a teremben. Az egyetlen, ami szembetűnő volt, az a plázageneráció hiánya (?), úgy tűnik, ettől a korosztálytól még (már?) távol áll ez a stílus.
Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy közel egy órás késésben vagyunk, a megcélzott koncert helyett a Jambalaya produkciója kezdődött. Életemben nem hallottam még róluk, szerencsére kiderült, hogy nagyon kellemes, fülbemászó blues zenét játszanak, számomra rendkívül szimpatikus módon rézfúvósok (trombita és szaxofon) alkalmazásával. Ezeket a hangszereket a Besenyő Bros Öreg járgány szivatóval indul című örökbecsű nótája óta imádom, most sem kellett csalódnom bennük. Kellemes élmény volt, habár maradandó azért nyomot nem hagyott bennem. Mivel úgy tűnt, bőven van még időnk, tartottunk egy vacsoraszünetet, felderítettük a viszonylag újonnan nyílt panzió étterem részlegét. Nem szokunk rá...
Tökéletesen időzítettünk, pontosan akkor értünk vissza, amikor Jamie Winchester és Hrutka Róbert zenekarával belekezdett. Jamiet azóta kedvelem, mióta először láttam/hallottam játszani és énekelni Koncz Zsuzsa zenekarában, Hrutka pedig a Magyar vándor zenéjével lopta be magát a szívembee, de sajna még soha nem volt szerencsém élőben hallani őket. Nos, az első alkalom remekül sikerült, a koncertről a véleményem röviden és tömören: fantasztikus!!! A tökéletestől mindössze annyi választotta el, hogy a terem akusztikája és a hangosítás sem volt a legjobb, néha – főleg a hangosabb részeknél, illetve amikor a srácok elragadtatták magukat - sajnos kicsit torz volt a zene. Nagyon szeretném egyszer meghallgatni őket szabad téren, saját rajongótábor előtt. A zene jellemzően dallamos pop-rock (egyetlen, nagyon jól sikerült „csak hogy megmutassuk, hogy bluest is tudunk játszani” szám csúszott bele), Jamie hangja elképesztően tiszta és képzett, a zenészek saját maguk vokáloznak. Nagyon letisztult, összecsiszolt hangzásvilág tárult elénk mind a zenét, mind az éneket tekintve. Óriási élmény volt látni Domit, az együttes legfiatalabb tagját, akinek a lelkesedése gyorsan átragadt a közönségre is. Most komolyan, lehet nem együtt tapsolni és ugrálni egy folyamatosan vigyorgó, rikítóan piros pólót viselő sráccal, aki ráadásul perkázik. (perka = különféle kézi, dobverő nélküli ütő- és ritmushangszerek, mint például a konga, vagy a csörgődob - arc mode off ;).
A számok közül viszonylag keveset ismertem: a reklámzeneként elhíresült és elcsépelt (de azért igencsak jól hangzó :) It’s Your Life mellett elhangzott Joan Osborne One of Us című dala. A legnagyobb sikere azonban a Bono és a U2 szerzeményeként ismert Hold Me, Thrill Me, Kiss me, Kill Me-nek volt. Az addigra szép számban (a színpad előtt mintegy 150-200 ember, a teremben és a lelátókon szétszórva nagyjából még egyszer ennyi) összegyűlt közönség a számát meghazudtoló hangerővel követelte vissza a színpadra az előadást befejező együttest. Nagyon korrekt koncert volt ez, ilyent még, sokat :)
Közel fél órás átszerelést és hangolást követően a Ghymes következett. Legalábbis annak, aki ott maradt… mi ugyanis a második szám közben felálltunk és eljöttünk. Azonnali kirúgás annak, aki úgy gondolta, hogy ekkora hangerővel ennyi jellegzetesen erős hangú hangszert be lehet zárni egy ekkora terembe. A hangok teljesen szétcsúsztak, minősíthetetlenül torzak voltak, az énekből egyetlen szót sem lehetett érteni. Szó szerint élvezhetetlen volt az egész, ami nagyon sajnálatos egy ennyire jó nevű együttes esetében. Csak abban bízom, hogy augusztus végén a szabadtéri koncertjükön nem lesznek ilyen problémák, tényleg szeretném őket meghallgatni.
Összességében mind a körülményeket, mind a koncerteket illetően azt kaptam, amire számítottam (különben is, ajándék jegynek ne nézd a fogát!). Látogatóként remekül elvagyok, azonban továbbra sem érzem azt, hogy teljes hosszúságában végig szeretnék követni egy ehhez hasonló fesztivált. Azt hiszem, ahhoz én már túlságosan öreg és kényelmes vagyok, ha elfáradok, lefekszem, ha szomjas vagyok, megyek a hűtőszekrényhez és végzetesen vonzódom a fürdőszobához is^^