Hosszú idő után végre újra eljutottunk színházba. Ezúttal új helyre mentünk, a Magyar Színház volt a célpont. Néhány héttel korábban már nézegettük egy előadásukat, de az István, a királyt nagyon nehezen tudom elképzelni a "régitől" eltérő rendezésben és színészekkel, ezért nem kockáztattuk meg. Úgy tűnik, jól jártunk, a legpozitívabb vélemény, amit hallottunk róla, az "egy estés kikapcsolódásnak elment" volt...
Szóval My Fair Lady. Este hét órás kezdés, Asszonykám 18.57-kor esik be a színház előterébe, éljen a budapesti közlekedési dugó, ami a 2 órás buszutat közel a felével megnyújtja. Sebaj, időben odaért, innentől teljes az élvezet. Leszámítva a náthámat és a köhögésemet, de ez mit sem számít, amikor átjár a kultúra :)

A helyünk a nagyon misztikus "középerkélyre" szólt, harmadik sor széle. Nem egy VIP szektor, a színpad jobb oldalának durván 1/10-ét nem láttuk, de így legalább a zenekari árok is rejtve volt a kis lámpáival, ami kifejezetten előny. Felcsendül a nyitány, az előttünk lévő sorban ülő két, ötéves-forma kislány felpattan és előre mászik a korláthoz, majd elégedetten lecsüccsen. Nagyon udvarias tudok lenni és átérzem a gyerekek sorsát, de egyfelől egy ötéves gyermeknek semmi keresnivalója egy felnőtt darabon, másrészt ha a színpad 2/3-át nem látom valaki miatt, akkor dühös leszek.
Gondoltam adunk nekik tíz percet, addigra rájönnek, hogy kényelmetlen és majd leülnek. Kis drágáim nem így döntöttek, a kényelmet azzal próbálták elérni, hogy ide-oda fészkelődtek, amitől az amúgy mókás copfok a fejecskéik tetejét folyton kitakarták a színpad maradékát is. Nagyon udvariasan odafordultam nagymamihoz és kifejtettem abbéli meggyőződésemet, hogy tessék elhinni, nem véletlenül nem tettek oda széket, ahol a gyerekek ülnek. Gond nélkül megértette és leültette a kislányokat a helyükre. Ettől persze ők nem láttak, de őszintén szólva ez engem cseppet sem hatott meg (vö. ad1 8 sorral feljebb).

Szóval megkezdődött a darab, végre nyugi van. Mellettünk a lépcsőn egy fél iskolás csoport (nem egészen tiszta, miért ad el a színház többjegyet, mint amennyi a befogadó képessége... persze tudom, pénzért), plázacica mobiltelefonja megszólal. Kis drága felveszi, majd nyugisan kisétál a nézőtérről beszélgetni. Tíz perc múlva visszatér, lecsüccsen, izgatott sutyorgás arról, ki is volt. Nem telik el két perc, telefon megint megszólal, hölgy felpattan, elindul kifelé, nem veszi észre, hogy két lépcsőfok van, akkorát zakózik, mint a ház. Őszinte elismerésem, egy hangot nem nyikkant, ráadásul az értékes telefon sem esett ki a kezéből! Nem úgy a közel 5 centis cipősarok, aki biza gyengének bizonyult, el is repült az ellenkező irányba. Jót vigyorogtunk, a csajszi teljes természetességgel felkapta, majd méltóságteljesen kivonult negyed órára telefonálni. Mostanság kötelező iskolai program a színház? Tele voltunk diákokkal, gettókapucnis figuráktól kezdve a plázacicákig. Egy közös jellemzőjük volt: végigdumálták az egész előadást.

Szünetben is nagy élmények értek bennünket, megkíséreltünk mosdóba menni, majd valami folyadékot szerezni. Nos, egy emeleten egy mosdó két férőhellyel, valamint egy büfé két kiszolgálóval. Ennek eredményeként négyszer mondták be, hogy kezdődik a második felvonás, de az emberek fele még sorban állt vagy az egyik, vagy a másik helyszínen. Ekkor következett a zseniális(an bunkó) megoldás: lekapcsolták a villanyt az előtérben! :DD

A következő intermezzo a szünet után következett, ezúttal két huszas éveik végén járó srác ült le mellénk a lépcsőre, majd lelkesen énekelni kezdték a dalbetéteket, végigröhögték a dialógusokat és folyamatosan pofáztak. Eddigre nem voltak gátlásaim, nekik is szóltam, hogy talán nem kellene. Csendben is maradtak, félelmetes vagyok *flex* Kiderült amúgy, hogy színházi dolgozók, akik arra várnak, hogy vége legyen a darabnak és pakolhassák a díszleteket. A végére egyébként már mi is elég nyűgösek voltunk, az első felvonás két óra volt, a második másfél, ezen kívül közel húsz perc "üresjárat" volt a jelenetek között, amíg zajlott a díszlet átrendezése (forgószínpadra sajnos nem telik nekik), ez alatt a zenekar játszott a leeresztett függöny előtt.

Miről nem írtam még? Ja, hogy az előadásról... Nos, az kifejezetten jó volt. Mint kiderült, éppen akkor debütált Fillár István Doolitle szerepében (ami egyértelműen a darab leghálásabb karaktere), Mihály Pál pedig először játszotta Pickering ezredest. Mindketten jók voltak, Auksz Éva és Mihályi Győző pedig jól hozták a főszereplőket. Említést érdemelnek a férfi vokalisták, illetve a tánckar is. Igazából nem akarom jobban részletezni, ez a post most nem arról szól. De megérte elmenni, a társulat egyértelműen átment a házivizsgán, januárban megyünk és megnézzük a Vámpírok bálját!