A gyomrom forog, amikor a kereskedelmi televíziók témakereső hiénái rálelnek valami olyanra, ami kellőképpen érzelmes és megható ahhoz, hogy rá lehesse szánni egy negyed-fél órás spotot. A siker titka, hogy lehetőleg halálosan beteg/szegény/éhező/családjától elszakított kisgyermek/fogyatékos/idős ember szerepeljen benne, akinek az élete/műtéte/boldogsága csakis attól - az amúgy aprópénztől - függ, amit a jótét csatorna önfeláldozóan felajánl számára. És ami egyébként a műsor elékészítési költségének és a közben befolyó reklmábevétel töredéke... Éppen ezért igyekszem elkerülni az effajta műsorokat (és úgy általában mindent, ami a televízióban megy - leszámítva persze kedvenc sorozataimat) és az ilyen típusú "jótékonykodást". Tudom, hova adom az adóm 1%-át és azt is, melyik az a szervezet, amelyet évek óta támogatunk. Azt hiszem, ennél több nem nagyon várható el társadalmi szolidaritás jogcímén, hacsak az ember nem akar lelkileg és anyagilag egyaránt beleroppanni a dologba.

Vannak azonban olyan esetek, amikor teljesen más színezete van a dolgoknak - legalábbis számomra. Valószínűleg azért, mert kapcsolatban vannak az egyik kedvenc időtöltésemmel, másfelől pedig nem érzem bennük azt az izzadságszagú "reklámcsinálást", mint a fent leírtakkal kapcsolatban.
Májusban járta be a WoW-val kapcsolatos fórumokat Ezra Chatterton története. A kissrác a Make-A-Wish alapítványon keresztül látogatást tehetett a Blizzard központjában, ahol Jeff "Tigole" Kaplan, a játék lead designere fogadta és töltött vele el egy napot. A kisfiú azóta meghalt, játékbeli alteregója azonban tovább él Ahab Wheethoof, a kutyáját kereső tauren képében, aki a kisfiú hangján szólal meg a játékban. Az eset egyébként nagy port kavart mind a játékosok körében, sajnálatos és megdöbbentő módon az emberi rosszindulat, irigység és primitivitás valamennyi árnyalata előkerült a fentiek kapcsán.

Néhány héttel ezelőtt találkoztam azzal a történettel, ami ezt a postot inspirálta, azóta újra és újra eszembe jut. Ezúttal a Blizzard saját kezdeményezéséről van szó, mellyel Dak Krause számára állítanak emléket az alábbi verssel:

Gimnázium óta nem olvasok verset. Egyszerűen nem kedvelem a stílust, olvasási módszerem alkalmatlan arra, hogy verseket olvassak és értelmezzek. Ez valahogy mégis megérintett, újra és újra végigolvastam. És amikor a siteon, ahol először láttam, megjelentek az első fordítások, úgy éreztem, nekem is el kell készítenem a sajátomat. Íme:"

Azóta is gyakan eszembe jut a történet és mindig szomorúság fog el. Az ősi buddhista tanítás szerint "Ültess egy fát, nemz egy gyermeket, vagy írj egy könyvet és halhatatlan leszel!” Úgy tűnik, a modern kor is kineveli a saját "örökkévalóság-formáit"...