Természettudományok iránti lelkesedésem és affinitásom legendás. Kémia korrepetálás általános iskolában,egyéni értelmezésben újraalkotott brutálisan összekevert fizikai törvények, felzárkóztató matekórák gimnáziumban, majd szóbeli érettségi az értékelhetetlen írásbeli után. Lehetőség szerint azóta kerülöm ezt a tudományterületet, mint a tüzet (persze egyetemen azért nem úsztam meg sem a gazdaságmatematikát, sem a statisztikát, de döbbenetes módon mindkettőből kifejezetten jó jeggyel zártam - utólag is hálás köszönet érte fogadott Nővérkémnek).
Biztos vagyok abban, hogy ha a könyvesboltban tévedésből a kezembe kerül Richard P. Feynman "Tréfál, Feynman úr?" című könyve, a fülszöveg első mondata láttán - "Richard P. Feynman (1918-1988) Nobel-díjas fizikus élt-halt a bizarr kalandokért." - sikítva hajítom el és magamban megjegyzéseket teszek a fizikusok minden bizonnyal rendkívül érdekfeszítő és lebilincselő kalandjaira gondolva. Azonban a könyvet Feleségemtől kaptam ajándékba, ő pedig meglehetősen jól ismeri az ízlésemet, így felhúzott szemöldökkel ugyan, de elkezdtem olvasni az említett művet. Aztán azon vettem észre magam, hogy vigyorogva egész oldalakat idézek belőle fennhangon és alig várom a következő sztorit.
Ez a könyv elképesztően olvasmányos és szórakoztató! A történetek alapján Feynman egy rendkívül bohó, kicsit őrült figura lehetett, enyhén morbid humorérzékkel, egészséges mennyiségű konoksággal és rosszindulattal. Mindezek mellett pedig igencsak egyedi agyműködéssel. Azt hiszem, talán a "különc" a legjobb szó rá.
A könyv különböző témakörökben, nagyon lazán összefüggő sztorik halmazából áll. Gyakorlatilag végig jelen van a fizika, még éppen emészthető formátumban és mennyiségben. Töredelmesen bevallom, voltak olyan 4-5 oldalas részek, melyeket az első két bekezdés után sóhajtva átlapoztam, de a gyakorlati példáknak köszönhetően többségében még én is megértettem amiről ír. Éppen ezért nem nyomasztó a fizika jelenléte a könyvben, ugyanakkor szükséges, hogy keretet adjon a történeteknek.
Feynman többször kifejti tudományos munkásságának alapelméletét, melyet egész életében vezérfonalként követett (és amely gyakorlatilag az ún. egyváltozós elemzés, csak hogy villogjak statisztika tudásom szemcséivel :P). A dolgok megértését tartja kulcsfontosságúnak, az ok-okozati összefüggések feltárását, méghozzá kísérletezésen keresztül. A kísérletek eredményeit felírva, majd azok bizonyos paramétereit megváltoztatva újra elvégezve a kísérletet, lehetőség adódik arra, hogy megtaláljuk az eredményekben történő változás kiváltó okát - vagyis a megváltozott körülményt. Ezzel pedig bizonyíthatók az ok-okozati összefüggések.
A teljesség igénye nélkül néhány témakör, melyekről Feynman ír:
~ hogyan ismerkedett meg gyermekként a fizikával
~ hogyan javított rádiókat "gondolati úton"
~ egyetemi kutatásai és élményei tanárként
~ kirándulásairól más tudományterületekre (matematika, biológia) és társadalomttudósokkal kapcsolatos (jobbára lesújtó) élményei
~ a Manhattan tervben való részvétele, találkozás a korszak legnagyobb fizikusaival, élete Los Alamosban
~ a Nobel díjhoz fűződő viszonya
~ a Brazíliában és Japánban eltöltött idő
~ hogy került kongájával egy rangos balettversenyre kísérőzenekarként
~ miért kezdett el páncélszekrényeket feltörni
~ grafikus és festő "pályafutása"
~ kísérletei, hogy képes legyen önerőből hallucinációk kiváltására
~ Uri Geller lealázása a kanálhajlítgatós trükk kapcsán :P
~ és még ezer apróság, amelyeket felsorolni sem lehet.
Ha valaki szereti az anekdotákat, mindenképpen figyelmébe ajánlom ezt a könyvet, egészen biztosan kedvére való lesz. Nekem mindenesetre felkerült rá a "többszöri újraolvasásra érdemes" cimke.
Zárásként egy kedves, rövid történet (sajna angolul, magyarul nem találtam meg sehol, begépelni pedig lusta vagyok), mely talán ízelítőt adhat a kötet stílusából. Angolul egyébként az egész könyv elérhető elektronikus formátumban is.
When the war was over, and we were going back to "civilization," the people there at Los Alamos teased me that I wouldn't be able to play drums any more because they made too much noise. And since I was trying to become a dignified professor in Ithaca, I sold the drum that I had bought sometime during my stay at Los Alamos.
The following summer I went back out to New Mexico to work on some report, and when I saw the drums again, I couldn't stand it. I bought myself another drum, and thought, "I'll just bring it back with me this time so I can look at it."
That year at Cornell I had a small apartment inside a bigger house. I had the drum in there, just to look at, but one day I couldn't quite resist: I said, "Well, I'll just be very quiet..."
I sat on a chair and put the drum between my legs and played it with my fingers a little bit: hup, bup, bup, huddle hup. Then a little bit louder -- after all, it was tempting me! I got a little bit louder and BOOM! -- the telephone rang.
"Hello?"
"This is your landlady. Are you beating drums down there?"
"Yes; I'm sor --"
"It sounds so good. I wonder if I could come down and listen to it more directly?"
So from that time on the landlady would always come down when I'd start to drum. That was freedom, all right. I had a very good time from then on, beating the drums.