Nagyon ritkán emlékszem arra, mit csináltam egy évvel korábban, a 2008-as év mai napja azonban valószínűleg soha nem fog kimenni a fejemből. Hajnali fél egy körül ébresztett Asszonykám, hogy esetleg levihetném Pécsre, mert úgy tűnik, bejelentkezett a baba. Egyetlen másodperc alatt teljesen felébredtem és sorra vettem a teendőket. Mivel bő két héttel a kiírt időpont előtt voltunk, az utazótáskám egyáltalán nem volt összekészítve, így véletlenszerű kiválasztással bedobáltam pár ruhadarabot, tisztálkodószereket, ilyesmit. Asszonykám csomagja 80%-os készültségben volt, mindennapi használati eszközökkel kellett kiegészíteni. Készülődés közben elmentem a babaszoba nyitott ajtaja mellett, ahol a padlón hevert az asztalosunk által előző nap késő estig szerelt sarokpolc, mellette még békésen pihentek a fűrészporkupacok. No igen, az időpont úgy tűnt, sok mindent meg fog keverni.

Az autóút elképesztő volt. Teljesen nyugodt voltam, a korai időpont darcára minden érzékszervem tűélesen működött. A 88 kilométeres utat 55 perc alatt tettem meg úgy, hogy mindvégig teljesen biztonságosan vezettem, a lakott területen betartottam (na jó, többé-kevésbé) a sebességhatárt és ugyebár ott a mecseki szerpentin is. Sokat segített, hogy mindössze három járművel találkoztunk, ebből egy ment velünk azonos irányba, tippre buli után, mert nagyon lassan és óvatosan haladt. Végre egyszer nem kellett azon idegeskedni, találok-e parkolóhelyet a kórház előtt, kongott az ürességtől. Igyekeztem olyan helyre állni, hogy a későbbiek során legyen helyem kijönni, elképesztő, miket művelnek ott az emberek. Korlátos a hely és hatalmas az átmenő forgalom, ijesztő, egyesek hogyan képesek megállni.

Miközben igyekeztem felsegíteni Asszonykámat a negyven fokos emelkedőn, ismét hódolattal adóztunk annak a zseninek, aki egy hegy tetejére építtette a klinikát. (Később kiderült, hogy vis maior esetben beengedtek volna autóval a területre, de a hatalmas sorompó elrémített.) A főépületben fültől fülig vigyorú biztonsági őr fogadott bennünket, megnyugtatott, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, a hirtelen lehűlés csodákra képes. Hívta az ügyeletes nővért, aki elég morózusan nézett, amiért felébresztettük. Máig emlékszem, oda sem pillantva csak annyit morgott: "Mi a baj?". Asszonykám eddig bírta, itt nevette el magát és közölte, hogy baj az nincsen, jön a baba. Ettől egy kicsit felengedett a hölgy és felkísért minket az osztályra.

Gyorsan megvizsgálták Asszonykámat, mondták neki, hogy öltözzön át és foglalja el magát, az orvosát majd csak később hívják be. A következő órák érdekesen keltek. Sétáltunk a folyosón, néha megálltunk levegőt venni, vagy kétszer behívták megvizsgálni. Az utolsó vizsgálat után amikor kijött, már meglehetősen nehezen mozgott, úgyhogy visszazavartam a szobába. Nem is engedték ki többet, egyedül maradtam a félhomályos folyosón. Nagyon hülyén éreztem magam, fogalmam nem volt arról, mi történik, ráadásul irgalmatlanul hideg volt. A szemeim égtek, előző este osztálytalálkozón voltam, tele új információkkal és élményekkel, amire a nagyjából egy óra alvás után újabbak rakódtak. Próbáltam kényelembe helyezni magam, de erre sem a váró, sem a folyosó nem volt alkalmas. Aggódtam, mi lehet odabent, az agyam egyetlen épkézláb gondolatot sem volt képes végigfuttatni. Annyit tudtam, hogy a babánk kényszerből császármetszéssel fog megszületni, ezért nem lehetek bent a szobában. Szerintem barázdát vájtam a folyosó műanyag padlójába, annyiszor mentem végig ugyanazon az útvonalon. Kicsivel később megérkezett az orvosunk. Amikor anno megláttam, elcsodálkoztam, ráézésre elsőéves egyetemistának tűnt, viszont nagyon hamar meggyőzött minket a szakmai hozzáértéséről és végtelenül szimpatikus fiatalembernek bizonyult. Most is két szóval megnyugtatott és megígérte, hogy amint tud valamit, küld üzenetet a nővérrel.

Az idő nagyon lassan telt, aztán halk gyermeksírás törte meg a folyosó csendjét. Megfordult a fejemben, hogy talán az én kisfiam lehet, azonban senki nem jött ki, hogy bármit is mondjon. Végtelennek tűnő idő után megjelent az orvos és közölte, hogy megszületett a baba, aztán nagyon zavarosan arról beszélt, hogy feltétlenül rendesen akart megszületni, ezért nem volt idő elvinni Asszonykámat a műtőig. Fogalmam sem volt, ez mit jelent (nem éreztem az információ fontosságát, ha nem jutottak el a műtőig, akkor nem jutottak el, a baba megszületett, gondolom a szülőszoba is fel volt szerelve a szükséges eszközökkel), de kérdésemre megnyugtatott, hogy mindketten jól vannak. Megígérte, hogy hamarosan kihozzák nekem a babát megmutatni. Megint eltelt legalább húsz perc és a kutya sem nézett felém, aztán megint a doki jött. Kérdezte, hogy kihozták-e a babát. Mondtam neki, hogy még mindig nem és semmit nem tudok róluk. Fejét csóválva bement, majd megjelent egy nővér és mondta, hogy ha akarok, bemehetek hozzájuk. Kaptam védőfelszerelést, majd bevezetett a szobába, ahol csodálatos látvány fogadott. Asszonykám gyönyörűen mosolyogva, karjában egy békésen szuszogó, hatalmas hajú, tökéletesen formás babával. Olyanok voltak, mint a gyermekvállalást népszerűsítő óriásplakátok. Semmi nyoma nem volt annak, hogy min mentek keresztül, minden annyira természetes és békés volt. A baba békésen aludt, mi pedig csendben beszélgettünk. Végre rákérdezhettem arra, mit is próbált nekem elmondani az orvos odakint: annyit, hogy a kisfiunk természetes úton született, minden komplikációtól mentesen.

Nagyon hosszú időt tölthettem velük, az egyik mosolygós nővér közölte, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem szerzi nekünk az egyik professzor számára fentartott egyszemélyes szobát az egyébként teljesen teli csecsemőosztályon. Meg is tette, átköltöztünk oda. A többes szám jogos, ugyanis nem volt szabad ember arra, hogy áttolja a babát a másik szárnyba, így én szállítottam át. A nővér mondta, hogy remélhetőleg nem találkozunk senki illetékessel, mert teljesen szabályellenes, amit csinálunk, de kényszerhelyzetben vagyunk. Biztonságba helyeztem immáron kiegészült családomat, elköszöntem tőlük és elindultam Pécsett, hogy mindent beszerezzek, amire még szükségük lehet.

És ez azóta is így van, immár egy egész éve :)