Az elmúlt hetihez hasonló siklósi hétvégéken általában célba veszem Asszonykám édesapjának könyvespolcát, melyen szinte mindig találok valami újdonságot. Nagy rajongója a különféle krimiknek és nyomozós könyveknek, illetve a háborús és katonai témájú regényeknek. Alapvetően sznobizmusnak tartom azt az általánosan uralkodó felfogást, hogy ezek mind ponyvák és értelmiségi nem olvas ilyesmit. Kedvelem ezeket a regényeket, remekül kikapcsolnak és többségüknek még a története is kifejezetten kellemes és fordulatos. Most is ledaráltam hármat :)


Brian Haig: Összeesküvés
Sean Drummond őrnagyot, a JAG tisztjét a hadsereg és a nagyvállalati szféra kölcsönös együttműködésének keretében egy évre egy nagy, telekommunikációval foglalkozó cég állományába helyezik. Az őrnagyot azonban nemigen érdekli a témakör, feltett szándéka, hogy az első adandó alkalommal kirúgatja magát. Hamarosan kiderül, hogy előtte egy kedves hölgyismerőse - akivel évek óta nem mer kapcsolatot kezdeményezni - töltötte be ugyanezt a posztot és szeretne neki elmesélni néhány érdekességet a cégről. Az esti randevújukról Drummond elkésik, a nőt pedig brutálisan meggyilkolják a parkolóházban. Az őrnagy a nő helyettes főügyész húgával karöltve magánnyomozásba kezd és hamarosan ráébred, hogy komolyabb dologba csöppent, mint képzelte. Újabb gyilkosságok történnek és a szálak a céghez vezetnek.
Van ebben a regényben minden, katonaság, CIA, FBI, politika, üzlet, gyilkosság, megfelelő arányban vegyítve. A történetszál logikusan felépített, a nézőpont karakternek választott főszereplő pedig telitalálat. A hadsereget és az országát szolgáló (Igazzy Ámerikai!) nagy dumás figura, aki ennek ellenére nem mentes a hibáktól és belső konfliktusoktól sem. A regény végére kapunk egy kicsit az ebben a közegben gyakori "az ország érdeke vs. saját erkölcsi kötelesség" témakörből, meglepően frappáns feloldással.


Henning Mankell: Az ötödik asszony
Szerintem életemben nem olvastam még svéd írótól, Mankell azonban tökéletes kezdésnek bizonyult. A nyolcvanas évek Svédországában járunk, Ystad városában. Főhösünk Kurt Wallander ötven év körüli, elvált, a munkájának élő, lenyűgöző tehetségű nyomozó, ugyanakkor nagyon hétköznapi, esendő ember, hétköznapi problémákkal. A korábban csendes és nyugodt országban egyre erősödik az erőszak és az agresszió, a betöréses és szabálysértéses ügyek helyett egyre gyakrabban hívják a rendőrséget rabláshoz és gyilkossághoz. Most is ez a helyzet, egy egyedül élő, köztiszteletben álló, verseket író madárrajongó öregembert brutális kegyetlenséggel meggyilkolnak: egy veremben leli lassú, fulladásos halálát kihegyezett bambuszrudakon. Hamarosan újabb esetről érkezik hír, egy csontsovánnyá éheztetett virágboltost átvágott torokkal találnak az erdő szélén egy fához kötözve.
A regény elképesztő lassússággal építkezik, lépésenként nyomon követhetjük a nyomozócsapat aprólékos, szöszmötölős munkáját, a nyomok és összefüggések utáni kétségbeesett kutatását. Nincsen semmiféle véletlen, minden, amit elérnek a szívós, kitartó csapatmunkának köszönhető. Valahogy így képzeli el az ember az ideális munkakörnyezetet, a nyomozási értekezletekről szóló részeket szívesen megmutatnám a főnökeimnek is, amikor a céges megbeszélések hatékonyabbá tételéről van szó :P
A regény Columbo-jellegű, az olvasó az első pillanattól kezdve tudja, ki a gyilkos, a róla szóló rövid fejezetek pedig bemutatják az indítékot is. Ami ijesztő, hogy ahogy az apró részletek a helyükre kerülnek, az ember önkéntelenül is szimpatizálni kezd a tettessel. A regény végére felpörögnek az események és felerősödik az elgondolkodtató mondanivaló a törvény hatalmáról és az önbíráskodásról. A lezárás pedig kiszámítható, mégis tökéletes.
Azt hiszem, utánanézek, merre lehet beszerezni Mankell többi regényét.


Sarah Andrews: Az aranylátó szem
Hú, ez viszont egy pocsék könyv. Őszintén szólva már a felütés is érdekes volt, nem igazán tudtam hova tenni a "törvényszéki geológus" kifejezést. Márpedig főhösünk, Em Hansen ezzel a titulussal büszkélkedik, még akkor is, ha jelenleg éppen munkanélküli. A történet egy aranybánya engedélyeztetése körül bonyolódik: az engedélyt kiállító hatóság mindaddig nem adja áldását a dologra, ameddig el nem készül az a környezetvédelmi tanulmány, amely megnyugtató választ ad arra a kérdésre, hogy a környéken élő ugróegér valóban veszélyeztetett faj-e. Az ember azt gondolná, hogy a sztori végtelenül elcsépelt, azonban gyorsan meglepődik: a meggyilkolt biológus szerint ugyanis nem az! A zavart tetézi a bányászati térképeket készítő legendás hírű geológus eltűnése.
Em Hansen egy FBI ügynök megbízásából ide-oda repked a környéken, beszélget ezzel-azzal és lassan összerakja a mozaikdarabkákat. Mindeközben oldalakon keresztül félelmetesen unalmas és érdektelen kémiai és geológiai kiselőadásokat tart, amelyek a hosszú, egyhangú leíró részekkel együttesen elveszik az ember kedvét az olvasástól. Soha nem volt kifogásom az olvasva művelődés ellen, de ez ebben a könyvben nagyon nem jön be. Főleg ha háromszáz oldalon keresztül zajlik.
A főszereplő sem szimpatikus, nem viszi el a hátán a regényt, ráadásul az író teljesen véletlenszerűnek tűnő módon nézőpont karakterré nevez ki olyan mellékszereplőket, akik csak epizódszerepet töltenek be. Ezek után felüdülés az utolsó hetven oldal, kifejezetten olvasmányos, amikor végre belendül a történet.
Mondjuk 150 oldalra húzva egész korrekt kis könyvecse lenne ez, de ebben a foromában nagyon nehézkes.