Az utóbbi hetekben többször is szembesültem vele, mennyire elkényelmesedett társadalomban élünk, milyen szinten kiszolgálnak minket a mára létszükségletté vált, egykori forradalminak tekintett technikai vívmányok. Tizenöt évvel ezelőtt minden nyáron eltöltöttem legalább egy hetet Tengelicen Dédnagymamámnál.

Dédi háza valami csodálatos volt. Ugyan három helyiségből állt, a gyakorlatban azonban egyet használtunk: a konyhát. Puritán berendezésű volt, az egyik sarokban gáztűzhely, vele szemben négylábú állvány, rajta lavór kézmosóvízzel, felette falicsap, melyből ha teljesen kinyitottam, akkor sem jött fél centisnél vastagabb vízsugár (de legalább fröcskölt százfelé). A falon egy vitrines szekrénysor, benne tányérok, poharak, az ablak alatt egy asztal néhány hokedlival. Itt ettünk, itt ültünk le beszélgetni, itt kártyáztunk (soha nem felejtem el, amikor megtanítottuk dédit römizni, az első alkalommal hand-del nyertem, szegénykém nem sokat tanult abból a fél perces körből :)), este itt melegítettünk vizet a lavórba és itt fürödtünk meg benne. Mindezt az idillt beragyogta a 10 Wattos Tungsram izzó, amely burkolat nélkül lógott a plafon közepéről. Dédi valószínűleg titkos készletekkel rendelkezett ilyen iszzókból, még 2000 körül is ezt használta. Ahányszor látogatóba mentünk, apu első dolga az volt, hogy betekert helyette egy 60-ast. Szerintem még ki sem értünk a faluból, mire Dédi visszatette a jól bevált 10-est :)
A konyhából nyílt dédi szobája, melyben a fő helyet egy hatalmas, sötét és barátságtalan szekrény foglalta el, ezen kívül helyet kapott benne egy ágy, felette szentképek, a szoba közepén egy asztal székekkel. Televíziója természetesen nem volt. A harmadik szoba volt a tisztaszoba, két hatalmas ággyal, brutális méretű dunyhákkal és néhány szekrénnyel. Mindig sötét és hűvös volt, kizárólag akkor voltam hajlandó bemenni, amikor alvásra került a sor. A házban természetesen nem volt angol WC, a kert végében volt egy régimódi tákolmány, évente kétszer ment a szippantós autó kipucolni.

Imádtam ott lenni. Az akkori önmagam, a kényes, panelluxusban élő, számítógép elől maximum olvasni felkelő kiskölyök. Pedig Tengelicen nem volt semmi. De komolyan. Felkötöztük a bringákat az autó tetejére, bepakoltam egy táskányi könyvet és mentünk. Valahogy mégis elvoltunk, húgommal reggeltől estig a friss levegőn, hatalmasakat tekertünk a határban, párszor lementünk a tejcsarnokba (hihetetlen, hogy ilyesmi létezett) tejért, naponta többször is felzaklattuk szerencsétlen tyúkokat, ellenőrizve, van-e friss tojás, illetve rendszeresen látogattuk az "állatkertnek" elnevezett szomszédságot, ahol irdatlan mennyiségű jószágot lehetett nézegetni a kerítésen át.
Minden évben összebarátkoztunk ugyanazzal a budapesti testvérpárral (komolyan így volt, a nyaralás elejét ellenségesen kezdtük, a végére egész nap együtt voltunk), akik szintén kerékpár fanatikusok voltak (najah, csinálj mást egy faluban). Egyszer valami csoda folytán elmentünk moziba, máig emlékszem, Az ördög jobb és bal kezét néztük meg, olyan huszadik alkalommal. Utána játékpisztollyal kilőttem az egyik ablaktáblát, mert azzal próbálkoztam, mekkorát szól ha különféle tárgyaknak nyomom neki, ezzel beszorítva a ravasz meghúzásakor kiáramló levegőt. Nos, az üveg nem bírta. Viszont nagyon nagyot szólt! :) Nagypapám úgy foltozta be, hogy szegény Dédi szerintem soha nem jött rá, hogy lyukas.
Mindig kiolvastam fél táskányi könyvet a friss levegőn, farkasétvágyunk volt, indiánosat játszottunk (saját készítésű tomahawk lambérialécekből, szürke szigetelőszalaggal betekerve, fekete savas filccel dekorálva, professzionális volt, csak a nyele és a feje közti illesztés volt mindig a gyenge pontja) és baromira sajnáltuk, amikor letelt az idő és haza kellett mennünk.

Honnan is jutott eszembe a téma? Három nappal ezelőtt délelőtt Asszonykám kérdezte, tudok-e valamit az alacsony víznyomásról. Kiderítettem, hogy eltört a városba bejövő fő vízvezeték, estére már egyáltalán nem volt víz. Tegnap már előre szóltak, hogy este nyolctól reggel nyolcig ismét nem lesz, a hiba komoly, hosszadalmas javításra van szükség. Amikor ma reggel bádogbögrében mostam el a villanyborotvámat és negyedszer öntöttem a lábasba felfogott vízből a kezemre, hogy lemossam az éppen aktuális kencét, eszembe jutott a dédi lavórja. Jót mosolyogtam, mivel két héttel ezelőtt pont a villanykörtéjéről meséltem Asszonykámnak, amikor a szolgáltatónk előzetes bejelentés nélkül 12 órára lekapcsolta az áramot (felháborodottan kiabáló ügyfélszolgálatos, hogy ne zaklassam őt ilyenekkel, mert nekik ilyent "lehet"). Elhangzott a "nincs net, akkor hallgassunk zenét" örökbecsű és mindketten minimum tízszer kapcsoltuk fel a villanyt valamelyik helyiségben :)


A végére valami frappáns logikai átkötést szántam, de talán jobb, ha nem erőltetem. Akinek van hasonló nosztalgikus emléke, úgyis érti mi járt a fejemben. Szóval ha van ilyened, ülj le pár percre, gondold végig és ha van kedved, írd le! Diandra, ez rád nem vonatkozik, te úgyis kicikizel :P