Bementem megvenni az Isten gépei című sci-fi-t, mellette a legalsó polcon ott volt a Helyet! Helyet!, kíváncsiságból elolvastam a hátsó borítószöveget, visszatettem, miközben hátrafelé beszéltem levettem az eredetileg kiszemelt kötetet, fizettem, majd amikor otthon kivettem a táskából, akkor tűnt fel, hogy mintha más lenne a borítóra írva. Így költözött be házikönyvtáramba Harry Harrison műve.

Egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, nagyon jó kis könyvről van szó. 1999-ben járunk New Yorkban, egy alternatív anti-utópisztikus valóságban. A világ - köszönhetően a tehetetlen kormányoknak, akik az egyházak nyomására törvényileg tiltották a születésszabályozást - drasztikusan túlnépesedett, az emberiség felélte a természeti erőforrások szinte egészét.
Az emberek városokba tömörülnek, a kevés megmaradt vidéki farm nem képes elegendő élelmiszert termelni, ráadásul az ott élőknek elegük van abból, hogy fáradságos munkájuk gyümölcsét gyakorlatilag a városiak használják fel. Mivel a Föld víztartalékai is drasztikusan megcsappantak, a farmokon élők nyomásgyakorlási eszköze a csővezetekék szabotálása. A változások kihatással vannak a klímára is, állandósult a nyári forróság és a téli fagy. Nincs üzemanyag, autók százezrei rozsdásodnak a hatalmas parkolókban, lakhelyül szolgálva a hajléktalanoknak. Az áram napközben rendszeresen kimarad, estére pedig lekapcsolják.
A kormányzat képtelen megoldani a problémákat, a tévé és a rádió az egyre hiteltelenebb további farmépítésekről beszél megoldási lehetőségként. Az embereknek Jólét kártyájuk van, mellyel jogosulttá válnak a napi élelmiszer és víz fejadag átvételére. Az étkezési szokások teljesen átalakultak: aki egyáltalán ételhez jut, az hús helyett (mely a kiváltságos kevesek étele) moszatból, algából és - az újonnan kifejlesztett óriáshajók által begyűjtött - sürített planktonból készült kekszen él.
A város közbiztonságáról jobb nem beszélni, a napi tucatnyi gyilkosság, többször ennyi erőszakos cselekmény és százas nagyságrendű lopás és betörés az élet természetes velejárója. Akárcsak a rendszeressé váló tüntetések, melyben élen járnak a Vének, a kormánytól szánalmas nyugdíjat kapó, öntudatos egykori dolgozók.

Ebben az "idilli" világban él Andy Rusch nyomozó, akinek élete a munkája. Olyan rendőr ő, aki hisz a rendben és a törvényben, hajlandó éjjel-nappal dolgozni azért, hogy legalább fenntartsa az állapotokat. Amikor meggyilkolnak egy magas politikai tisztséget betöltő bűnözőt, főnöke őt állítja rá az ügyre.
Ekkor ismerkedik meg Shirl-lel, a férfi gyönyörű szeretőjével, akiről később kiderül, hogy tizennyolc éves kora óta "luxusban" él, mióta csak megnyert egy szépségversenyt és a díjkiosztó másnapján már az egyik bíró kitartottjaként élt. A nyomozás során egymásba szeretnek és közös életet kezdenek.
A nyomozás szálai vezetnek el harmadik szereplőnkhöz, Billy Chung-hoz, a tajvanról elmenekült kínai fiúhoz. Billy kiemelkedik a tömegből, egy szerencsésen megszerzett konzerv tartalmának eladásából szert tesz annyi pénzre, hogy beállhasson futárnak, ami hosszú távon életkörülményeinek tartós javulásához vezethet. Illetve vezethetne, a fiú ugyanis nem képes ellenállni a gyors pénzszerzés lehetőségének, egy könnyűnek tűnő betörés pedig tragikus véget ér: ő az, aki véletlenül meggyilkolja Shirl szeretőjét, így menekülnie kell Andy elől.
Utolsó fontosabb szereplőnk Sol, Andy lakótársa, aki soha nem teszi ki a lábát a házból. Megalkotta saját életét, szobabiciklin keresztül működő áramfejlesztője van, tartalék akkumulátorai, fűszernövényeket termeszt, alkoholt érlel. Mindeközben kifogyhatatlanul ontja magából a történeket a múlt dicsőségéről és vég nélkül politizál: ostorozza a születésszabályozást ellenző ostobákat, a kormányt, a tehetetlen embereket.

A regény első része szinte idilli hangulatot teremt. Hiába a szereplőket körülvevő kaotikus város és az életkörülmények, ezek valahogy háttérbe szorulnak. Megismerjük hőseink motivációját, főbb tulajdonságait, mindezt nagyon visszafogott és elegáns módon, eseményeken, félmondatokon keresztül, cseppet sem szájbarágósan.
Rögtön a regény legelején Andy realizálja, hogy teljesen kicsorbult a borotvája és végigfut az agyán, hogy kellene szereznie egy újat, majd elintézi magában annyival, hogy "talán ősszel". Aztán amikor a gyilkosság bizonyítékaként lefoglalt feszítővasat egy párnahuzatban szállítja el, reménykedve abban, hogy a huzatot később megtarthatja, sokkal jobban bemutatja, milyen is a világ, mintha oldalakon keresztül leírásokat olvasnék. Nagyon ütősek Sol mesébe illő történetei a múltról: a hálaadás, amikor még igazi pulykát ettek élesen szemben áll a jelenkori kiselőadásával a planktonfinomító hajókról, mikor elmagyarázza Shirl-nek, mi is az a plankton - amit a bálnák esznek, mind a három, ami még megmaradt. Vagy Shirl ötlete arról, hogy menjenek el piknikezni, tud egy helyet, ahol még maradt néhány igazi élő fa.
Mind a négy szereplőt kifejezetten megkedveltem, nem is igazán tudtam hova tenni a regényt, hiszen körülményeik révén apró kellemetlenségektől eltekintve messze kiemelkednek az arctalan masszából. Ráadásul a könyv nagyobb része ezt a vonalat követi, mintha egy nagyon hosszú bevezetést olvasnék, mert tudom, hogy valami történni fog.

A második rész aztán apránként, de annál kegyetlenebbül rombolja le mindazt, ami eddig működőképesnek tűnt. A városbeli eseményekkel párhuzamosan a szereplők élete is megváltozik, nem képesek kizárni a körülöttük lévő világot. Beköszönt 2000. január 1-je és a világvége ebben a valóságban sem következik el, a fanatikusok legnagyobb csalódására, akik mintegy megváltásként várták az apokalipszist, hogy pusztuljon végre el ez az élhetetlen világ...


Hadd ne vonjak le tanulságot, vagy ne állítsak párhuzamokat. Lehet, hogy a történetben nincsen semmi egyedi, mondhatni sablon az egész, Harrison azonban 1966-ban (!) írta ezt a regényt, a túlnépesedést és a természeti erőforrásokat kritikus témakörként feltüntetve. Most 2009 van és a téma még mindig aktuális, jobban, mint valaha. De még mindig nem eléggé hangsúlyosan :(