Mikor elkezdtem MMORPG-kkel játszani, teljesen leálltam az offline játékokról, az elmúlt hét évben csak Wii-n játszottam ilyesmit. Korábban is erősen szelektáltam, szinte kizárólag stratégiát és RPG-t tűrtem meg a gépemen (vagy lehetőség szerint a kettő keverékét). Mikor olvastam a Dragon Age: Origins megjelenéséről, egyből felkeltette az érdeklődésemet, gyorsan be is szereztem a játékot és belemerültem. Aztán igencsak nehezemre esett kikászálódni belőle, gyakorlatilag egyhuzamban végig is játszottam.

A Bioware félelmetesen nagyot alkotott! Az eddigi RPG-ktől eltérően a választott karakter viszonylag látványosan befolyásolja a játék menetét. A fő szál természetesen marad, azonban többtucatnyi NPC, illetve küldetés megjelenhet, illetve máshogyan mehet végbe attól függően, milyen hőst választunk magunknak. Ami számomra nagyon meglepő volt, hogy még a játék legutolsó párbeszédei is eltérhetnek. A Dragon Age erőssége az irdatlan mennyiségű videóbetét, amit a készítők profi szinkronszínészekkel játszattak fel. Ezek órák után sem válnak unalmassá, alig néhány olyan NPC volt, akihez nem volt türelmem, a többiek valamennyi párbeszédét végignéztem, sőt, több esetben visszatöltöttem az állást, mert kíváncsi voltam az alternatív reakciókra is. A játékidőt átlagban fele-fele arányban tölti ki a felfedezés/csata, illetve a beszélgetések aránya.

Pedig a történet nagyon banálisan indul: Fereldent - fennállása óta nem először - pusztító horda fenyegeti. A győzelem mégis biztosnak mondható, hiszen a Blight-nak (métely?) nevezett darkspawn (sötét ivadék? - na ezért maradnak az angol nevek :P) sereg ellen maga Cailin király és a legendás Loghain Mac Tir generális vonul fel, a misztikus, verhetetlennek tartott Grey Wardenek támogatásával, akik egész életüket a darkspawn vadászatra tették fel. Karakterünk frissen beavatott Gray Warden-ként (ami az eredettörténet függvényében több módon történhet meg) csupán hírvivői szerepet kap. Ennek köszönheti életét, amikor Loghain visszavonulást parancsol csapatának, magára hagyva a királyt és a Warden-eket.
Igazából innen kezdődik a fő történetszál, hősünknek szembe kell szállnia Loghain-nel, aki régensként átveszi az ország irányítását és hajtóvadászatot indít mind az életben maradt, árulónak titulált Warden-ek, mind a halott király megmaradt hívei ellen. Nem nagy a feladat, mindössze egy polgárháborút kell megakadályozni, lehetőség szerint békés, politikai eszközökkel, emellett meggyőzni a szakadár Dalish elfeket, a szintén polgárháború előtt álló törpéket, valamint a Mágusok Körét, hogy támogassák hősünket.

A játék nagyobb része ezt a vonalat viszi végig, számtalan opcionálisan felvehető mellékküldetéssel. Gyakorlatilag minden fő küldetéshez háromszoros-négyszeres mennyiségű mellékkaland kapcsolódik, emellett lehetőség adódik a csatlakozó NPC-k élettörténetének felgöngyölítésére egy személyre szóló, változó hosszúságú küldetéssorozaton keresztül.
Számomra ez képviselte a játék legnagyobb vonzerejét. Négy fős csapatunkat 8 (illetve a történet alakításától függően további 2) karakterből állíthatjuk össze, akiket akár folyamatosan váltogathatunk is. Mindegyikük egyéniséggel rendelkezik és máshogyan viszonyul karakterünkhöz, amit a velük való párbeszédek, illetve a számukra fontos küldetésekhez való hozzáállásunk során erőteljesen változtathatunk. Egyes döntéseink hatására bizonyos csapattagok szemében nagyot nőhetünk, mások viszont megharagudhatnak ugyanazért. A legszélsőségesebb reakciók is előfordulhatnak, szinte mindegyikükkel találkozhatunk ellenségként a harcmezőn, ugyanakkor a létező legszorosabb barátságok és akár szerelmek is szövődhetnek közöttünk. A fő küdetések során meghozott döntéseink mellett a csapattagok képviselik a játék újrajátszhatósági vonzerejét. A legmeglepőbb szituációkban fordul elő, hogy valamelyik tag megszólal az NPC-kkel való társalgás során, az unalmas felderítések alatt pedig gyakran beszélgetnek egymással unaloműzésként, nem egyszer olyan stílusban, hogy inkább nem csináltam semmit, nehogy megszakítsam a társalgásukat.

A játék technikai része viszonylag jól megoldott, négy fős csapat, lehet tamagochizni, szintet lépnek, szakértelmeket, képzettségeket és varázslatokat tanulnak, specializálódnak, egyre jobb felszerelést szereznek. Ebben nem nagyon akarok belemenni, teljesen viselhető a rendszer, bár a komplexitása miatt mérsékelten felhasználóbarát, az alapokat ugyan szépen megtanítja, az első végigjátszás során mégis valószínű, hogy benéz valamit az ember.
A harcrendszer jópofa megoldású, karaktereinknek egy - az újonnan tanult képességek és varázslatok függvényében folyamatosan bővülő - legördülő menü segítségével taktikákat definiálhatunk, vagyis gyakorlatilag mi programozhatjuk be, hogyan cselekedjenek. Bármikor lehetőség van a real time csata megállításra, pause alatt felülbírálhatjuk az AI-t. Eleinte elég gyakran éltem ezzel a lehetőséggel, aztán ahogy erősebbek és sokrétűbbek lettek a karakterek, egyre ritkábban nyúltam ehhez az eszközhöz. Normál fokozatban gördülékenyen játszható ezzel a módszerrel, a kiemelt ellenfelek és a nagy tömegek ellen kell mikromenedzselni egy kicsit. Nem nagyon van olyan csata, ahol különösebben trükközni kellene, főleg ha az ember rájön, hogy végszükség esetén lehet kite-olni. Ez fokozottan igaz egyébként a játék utolsó negyedére, onnantól kezdve, hogy egyesítettem minden elérhető sereget a Blight ellen, igazából csak darálás volt az egész. Minden bizonnyal azért, mert a fellelhető mellékküldetések 95%-át megcsináltam, így kissé erőssé vált a csapatom a végére. A végső epikus csatát kicsit gyengének éreztem, sokkal ötletesebb és látványosabb boss harcok voltak korábban.

Igazából kis túlzással a végtelenségig lehetne mesélni a játékról, de nem lenne az igazi, inkább ki kell próbálni. Azt hiszem a Heroes of Might and Magic 3. volt az utolsó játék, ami annyira lekötött, hogy végigjátszottam (1999-ben). A Dragon Age-t pedig már újra is kezdtem :)