Gyűlölöm a rovarokat, de valami eszement módon. Már attól is, hogy leírtam ezt a szót, kirázott a hideg és mintha jeges marok szorította volna össze a szívemet. Alapvetően mindent utálok, aminek négynél több lába van. Nem kell, hogy hozzám érjenek, ha csak meglátok egyet, frászt tudok kapni.
Ha ehhez hozzátesszük, hogy szükségtelenül nem ölök meg semmilyen állatot (két kivétel talán a szúnyog és a légy), akkor el lehet képzelni, micsoda hősiesség kell ahhoz, hogy kilakoltassam a lakásunkba néha betévedő efféle jószágokat. Bleh.
Ehhez képest találtam egy, a témához igencsak szorosan kapcsolódó Wii játékot, amellyel nemhogy hajlandó vagyok játszani, de még tetszik is, ráadásul nem is kicsit! Fogalmam sincs, miért néztem meg egyáltalán, valószínűleg az IGN értékelése volt az, ami miatt adtam neki egy esélyt. Megérte.
A Deadly Creaturest formabontó kalandjátékként harangozták be, amelyben a játékos karaktereit egy tarantella (rövid kutatásom a tarantella vs. tarantula témakörben eredménytelenül végződött, így az általam régebben ismert, kevésbé anglomán kifejezést fogom használni :), illetve egy skorpió testesítik meg, akik folyamatosan fejlődnek és új képességeket tanulnak. A vészmadarak persze azonnali bukást jósoltak, ehhez képest a játék hatalmas sikert aratott.
Történetet első blikkre nem kell keresni a játékban, hiszen hőseink ösztönlények. Őrzik a territóriumukat, önvédelemből és élvezetből ölnek, esznek. Komolyabb motivációjuk ennél fogva nincsen, egyszerűen mászkálnak a különféle helyszíneken. A jószágok "bemesélése" nagyon egyszerű, az első pálya végén pókunk megfutamítja a skorpiót, aki kénytelen a föld alá menekülni, majd a második pályán megkapjuk őt szereplőnek és vissza kell jutnunk vele a felszínre. Van egy, a játékon végigvonuló történetszál, feltűnik a színen két ember, akik kincset keresnek, amit még az amerikai polgárháború idején ástak el. A két állat nézőpontjából követhetjük végig a történéseket, a kincs megtalálását, az emberek egymás ellen fordulását, mígnem a túlélő elfogja és magával viszi tarantellánkat egy régi benzinkútra. Itt a korábban semleges szereplő ellenséggé válik, pókunknak szöknie kell.
A pályák jellege az irányított állattól függően változik. A tarantella technikásabb, képes a függőleges falon is felmászni, ezáltal a fent és a lent igen eltérő jelentést nyer a vele való játék során. Képes ellenfelét hálóval ideiglenesen elvakítani, illetve a megfelelő helyeken "hálóhintázni", ezzel három dimenzióssá téve a játékterét. Esetében pár alkalommal kvázi ügyességi játékról beszélhetünk, dinamikus, pörgős.
Áldozatait általában lesből támadja meg, a közelharcban gyorsaságát és rugalmasságát használja. Folyamatosan ugrál, kicsi, de gyors marásokkal végzi ki ellenfelét, akiből képes jóízűen falatozni, hogy regenerálja a kapott sebeket. Elvben lehetősége van erősebb támadások kivitelezésére is, de ezek lényegesen lassabbak és ha ezen idő alatt sebzést kap, elbuktuk a lehetőséget.
Skorpiónk pályái lineárisabbak, neki a tereptárgyak többsége leküzdhetetlen akadályt jelent. Természetesen itt is van kivétel, bizonyos helyeken képes lyukakat ásni a földbe. Ennek felhasználási módjai nagyon ötletesek, van, amikor egyszerűen a továbbhaladáshoz kell egy beomlott alagút bejáratát kiásni, van, amikor egy hatalmas szikla tartópilléreit kell meglazítani, hogy az lezuhanva utat nyisson nekünk, a legszebb mégis az, amikor a ránk támadó, sebezhetetlen gila elől kell elmenekülni a talaj átrendezésével.
Harcban a skorpió vastag kitinpáncéljára, ollóira és mérgező fullánkjára épít. Sebessége hagy némi kívánnivalót maga után (főleg a legerősebb támadásainak előkészítése tart hosszú ideig), de ezt brutalitásával jól kompenzálja. A küzdelmek befejezésének felgyorsítására a verekedős játékokból ismert "kivégző mozdulatokat" kapott. Ilyenkor állati jó animációkat láthatunk a szerencsétlen áldozat lemészárlásáról. Undorítóak a hangok, tökéletesen átjön, ahogy a skorpió fullánkja lecsap és reccsenve átszakítja az áldozat kitinpáncélját. Zseniálisan ocsmány, de komolyan.
Ellenfeleink nagyon változatosak. Leggyakoribb áldozataink közt található tarantella, farkaspók, skorpió, fekete özvegy, pókdarázs, de a későbbiek során egészen meglepő ellenfeleket is kapunk: gyíkokat, sáskát, patkányt, csörgőkígyót és a végén még egy embert is... Mindegyiknek megvannak a maga képességei, melyekhez az ellenük való harcban adaptálódni kell. Mikor első alkalommal pókdarázsba ütköztem, alaposan megizzasztott, mire kiismertem a harci taktikáját és rájöttem, egyáltalán hogyan lehetséges a földre kényszeríteni, hogy belemélyeszthessem csáprágóimat.
Az egy egy elleni harcok az ellenfelek képességeinek ismeretében általában egyszerűek, azonban gyakran két, vagy akár három rovar is ránk támad egyszerre. Ilyenkor jó szolgálatot tehetnek az ideiglenesen bénító és hátralökő képességek, amíg gyors rohammal kiszedjük a leggyengébb célpontot. A több ellenféllel vívott harcokban a játék nehézsége exponenciálisan növekszik, gyakran előfordul, hogy többször neki kell ugrani ugyanannak a bunyónak.
Ha mindez nem lenne elég, minden pálya végén főellenségek várnak ránk. Az előbb már említettem a gilát, illetve megesik, hogy kedvenc pókdarazsaim támadnak hármasával. Természetesen mi is potenciális prédává válhatunk, amikor balszerencsénk egy csörgőkígyóval hoz össze, akkor a cél a túlélés és a menekülés.
A Deadly Creatures grafikája közelít a maximumhoz, amit csak a Wii képességei megengednek. A rovarok élethűek, néhol túlságosan is. A tarantella lábán pl. meg lehet számolni a szőrszálakat, amikor pedig túl közel megyünk egy farkaspókhoz, az összetett szemében látszik a megcsillanó fény. Engem pedig ismét kirázott a hideg. A fontosabb eseményeket kivétel nélkül mini videoban nézhetjük meg, pályánként 4-6 biztosan van belőlük.
Mégis, ami mi a legnagyobb hangulatot adja, az a hangok és a zene összessége. Hátborzongatóan eltalált, az embernek mindig az az érzése hogy bármikor ráugorhat valami veszélyes, aminek ráadásul sok lába van.
Az irányítás teljesen korrekt, bár a harc sűrűjében a 3-4 távirányító mozdulatból álló kombinációkat nem nagyon lehet kivitelezni, az ember a gyorsabb és egyszerűbb támadási formákhoz ragaszkodik. Az extra mozdulatokhoz (pl. a skorpió kivégzése, a főellenség harcok mozgásigénye) szükséges távirányító mozgásokat mindig látjuk a képernyőn, kis gyakorlással könnyen leutánozhatók. A tarantella hálóhintázása és a hálóköpés egyaránt a távirányító megfelelő helyre történő pozicionálásával és a nunchuk gombjainak használatával történik. Bármit csinálunk, mindig teljesen jól átjön a Wii-feeling.
Az egyetlen bosszantó momentumot az automatikus kamera mozgás jelenti, ha harcban sikerül rosszfelé mozognunk, akkor könnyen megeshet, hogy mielőtt a kamera korrigálna, hátulról elfogyasztanak bennünket. Ugyanez a mozgás gondot okozhat az arcade jeleneteknél (pl. hálóhinta) is, de ott nem sürget az idő, van lehetőség a korrekcióra.
Jó játék ez, na! :)
Sípok, dobok, csörgők hangjának vérpezsdítő kavalkádja, flitteres zsebkendőkbe vetkőzött, kerek feneküket rázó ébenfekete bombázók: szamba!
A Samba De Amigo a Wii számomra oly kedves adottságait kihasználó, nagyon egyszerű elvre épülő, mégis szórakoztató játék (kicsit olyan érzésem van, hogy a Guitar Hero sikerét lovagolja meg a faék bonyolultságú . A Wii távirányítója és a hozzá csatolt nunchuk két maracát (magyarul rumbatöknéven ismert) szimbolizál, melyeket a megfelelő ütemben és pozícióban rázva kell követni a képernyőn feltűnő instrukciókat. Az elvárások az adott zene függvényében változnak: alapesetben a dolgunk egyszerű, három magasságban (fent, test előtt, lent) kell ütemre rázni az egyik, illetve mindkét maracát. Ahogy haladunk előre a játékban jutalmul új maraca hangokat kapunk, ami igencsak kétes jutalom, mert ezek előcsalogatására újabb mozdulatokat kell elsajátítanunk. Előbb néhány másodperc alatt kell a két maracát bizonyos pozícióba állítani (pl. az egyik jobbra fent a levegőben, a másik balra kinyújtva oldalra), majd megjelennek a táncmozdulatok is. A tánc nagyon mókás, ritmusosan kell hadonászni a távirányítókkal a fej felett, oldalra fordulva "szeletelni", vagy épp lábmagasságban keresztezni őket. A dolog szépsége a fenti mozdulatok gyors egymásutánban történő változása, amitől kezd bonyolódni a dolog. És társaságban valahol itt megy el a koordinálatlan röhögés irányába a játék :P
A képernyő hátterében időközben igazi karneváli hangulat alakul(hat) ki. A dal kezdetekor egyedül Amigo, a majom idétlenkedik, a teljesítmény függvényében ez változhat. Ahogy növekszik a pontszám, egyre nagyobb tömeget hergel fel és von be a builba, ha viszont a játékos sokat hibázik, akkor a táncosok lemondóan legyintve otthagyják a táncteret és szerencsétlen fickót.
A játék meglepően fárasztó. Három-négy nóta végigtáncolása (azért hívom táncnak, mert bár a láb alapvetően nem mozog és a felsőtest is mérsékelten, de ha egyszer belejön valaki, akkor kizárt, hogy ne kezdjen aktívabban is mozogni ;) után az ember lihegni kezd (főleg, ha igazán átjárja a hangulat és esetleg énekelni is kezd ;) és rájön arra, hogy a mindössze tíz deka körüli távirányítók igencsak nehézzé tudnak válni, ha ütemesen integetni kell velük a fej felett, vagy éppen tíz másodpercen keresztül folyamatosan gyorsan rázni őket a zene ritmusára. Nem elég, hogy a zenék egyre gyorsabbak, a nehezebb fokozatokon egyre gyorsabban kell pozíciót váltani, az ember csak kapkodja a fejét.
Itt jön be a játék egyedüli negatívuma is: néha egyszerűen nem érzékeli a távirányítók mozgását és hibának veszi az adott ütemet. Ez akkor tud baromira dühítő lenni, amikor a magamfaja maximalista próbál 100%-ra teljesíteni egy dalt. Tudom, hogy jó helyen van a távirányító, a gép mégsem veszi. Kicsit körbeolvasgattam és mindenki emiatt a hiba miatt panaszkodik, nem én vagyok béna^^ Létezik direkt a játékhoz gyártott Wii maraca, ami elvben segíthet a problémán,mindössze 10 dolcsiba kerül egy pár Amazonéknál, annyit viszont nem játszom, hogy a postaköltséget hozzászámolva is megérje.
Rengeteg játékforma biztosítja azt, hogy az ember jó darabig lefoglalja magát a játékkal. Az eredeti dalok száma 44 (vásárolhatók hozzá kiegészítő csomagok), a hangszerelésük változó, van amelyik überbéna, van amihez hozzá sem nyúltak és van nagyon profi is közöttük, jókat lehet vigyorogni pl. a szambásított Take On Me-n, vagy a fullra felturbózott Chumbawamba-féle Tubthumping-on. Akinek nem fekszik a stílus, az persze utálni fogja, de ebben a környezetben még Ricky Martint is hajlandó vagyok meghallgatni :)
Mindegyik nóta játszható egyedül mind karrier, mind free play módban, de az igazi szórakozást a multiplayer opció jelenti. Itt is több lehetőség van, játszhatunk simán egymás mellett, párbajozva, de az igazi mókát a Battle, illetve a Love Love üzemmód jelenti. Előbbiben a sikeres táncolással egy bombát élesíthetünk, amely az ellenfelet zavrja, utóbbiban éppen ellenkező a cél: a két játékos közös koreográfiát táncol. A Samba De Amigo lényege amúgy is ebben rejlik, kellemes kikapcsolódást nyújtó társasági játék, a kezelése két perc alatt megtanulható és jókat lehet röhögni egymáson és magunkon.
“Ha életedben a sikert A-nak vesszük, akkor A=x+y+z. x a munka, y a játék, z pedig az, hogy befogod a szád.” - Albert Einstein
Amióta az eszemet tudom (mármint amióta tudatosan tudom ;) imádok játszani. Általános iskolás voltam, amikor szüleim megleptek egy Commodore 64-gyel. Szegények, fogalmuk sem volt arról, mit indítanak el ezzel...
Élénken rémlenek az angol fakultációk, amelyeket ellógtam, mert éppen játszottam és bevallom, pironkodva gondolok vissza azokra a délutánokra, amikor hazaérkezésem után az első dolgom volt a gép bekapcsolása és csak akkor vettem elő a tankönyveimet, amikor anyu belépett a lakásba. Hétvégi programként hamarosan beköszönt életembe a szerepjáték, majd a Túlélők Földje. Ez a hármas végigkísérte a középiskolai éveimet is (a gépet természetesen időközben PC-re cseréltem), egy időre kiegészülve a Hatalom Kártyáival. Egyetemistaként a szerepjáték sajna egyre ritkábbá vált, a TF-re viszont egyre több időt fordítottam és megmaradt rajongásom a számítógépes stratégiai és szerepjátékok iránt.
Amikor megkezdtem önálló, felnőtt életemet, egyértelművé vált, hogy a munka ellenére is megmarad a játékok iránti vonzalom. Szerencsére Asszonykám is vevő volt erre, így gyorsan szaporodni kezdtek a lakásban a társasjátékok. Jellemzően továbbra is a stratégiai vonalon mozogtunk, ami aztán kiegészült a különféle kétszemélyes játékokkal. Korábban értetlenül szemléltem az MMORPG-ket, de amikor beköttettem otthonra a netet, kíváncsiságból kipróbáltam egyet. A Rose Online nevű koreai rettenet vezetett ahhoz, hogy részt vegyek a World of Warcaft nyitott béta tesztelésében, majd beszerezzem a játékot is, amit később rövid időre a Warhammer Online követett. Ráérő (munka)időmben kipróbálgattam egy halom online játékot is, bár ezek nem túlságosan kötöttek le. Egyedül az Adventure Quest az, amiben hosszabb távon is látok fantáziát, kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) megszakításokkal szoktam vele játszogatni.
Az utóbbi időben drasztikusan visszaesett a játékra fordított időm. Pici fiam gondoskodik arról, hogy semmi olyasmibe ne lehessen belekezdeni, ami 15-20 percnél hosszabb folyamatos odafigyelést igényel :) Előbb a társasjátékok kerültek perifériára, néhány hete pedig a WoW előfizetésemet is felfüggesztettem. Játszani azonban kell!
Azt hiszem, megtaláltam a megfelelő eszközt: egy hónappal ezelőtt beszereztem egy Wii-t. Akkor keltette fel a figyelmemet a konzol, amikor felbukkantak a neten az első Guitar Hero videok. Aztán a múltkoriban kicsit jobban utánanéztem a dolognak, előterjesztettem otthon az ötletet, ami - legnagyobb meglepetésemre - teljes támogatásra talált. Guitar Herom ugyan nincsen (néhány percig levegő után kapkodtam, amikor megláttam, hogy a társasági játékot lehetővé tevő verziója durván 50 ezer forintba kerül), viszont szaporodnak a kipróbált és megfelelőnek ítélt játékok.
Nagyon tetszik a konzol aktivizálási lehetősége: nagyjából fél perc alatt bekapcsolható és indítható is az éppen bent jévő játék, illetve egyetlen gombnyomásra gyakorlatilag bármelyik játék bármely fázisában felfüggeszthető. Nekem pedig pont erre az emergency lehetőségre van most szükségem.
Magával ragadó a Wii alapkoncepciója is, ami arra vezetett, hogy a piacon lévő konzolok közül ezt válasszam. Azok a játékok, amelyek kihasználják a Wii adta lehetőségeket, kisebb-nagyobb mértékben megmozgatják az embert, vagyis nem a forgószékemben kuporogva nyomogatom a gombokat és kattogtatok az egérrel. A logika ugyebár az, hogy a konzol távirányítójának, illetve a hozzá csatolhatú ún. nunchuk mozgatása generálja a játékbeli történéseket. A jó Wii játék számomra az, amelyik minél jobban kihasználja ezeket a lehetőségeket, így teljesen egyedivé téve magát. Nem tagadom, néha mókásan nézhetek ki, ahogy a szobában ugrálok a rumbatökként funkcionáló távirányítókkal, miközben a tévéből szamba zene árad, vagy amikor lihegek egy-egy hosszabbra nyúló teniszröpte után, de nem különösebben zavar.
Meglepő módon ez az első olyan játék, amit a család is őszinte lelkesedéssel fogadott. Egyelőre úgy néz ki, hogy ahova megyek, oda megy a Wii is és hamarosan huszonöttől hatvan éves korú családtagok csapkolódnak a teniszütőt szimbolizáló távirányítóval a kezükben :)
Well... a siker receptjének legalább harmada a kezemben van ;)