A következő címkéjű bejegyzések mutatása: színház. Összes bejegyzés megjelenítése

Harmadik nekifutásra végre-valahára eljutottunk a Menyasszonytánc című klezmer-musical egy előadására. Már nagyon régen szerettük volna megnézni, de valahogy mindig közbejött valami. Most nem hagytuk, egy fővárosi hétvége központi programjává tettük.

Nagyjából tudtuk, mire számíthatunk, két dolog azonban sok mindent megváltoztatott. Először is, a második sor közepén ültünk. Kissé kockázatosnak tűnt, mivel az Operettszínház színpada szép nagy, de szerencsére nem volt ezzel baj. Sőt, annál élvezetesebbnek bizonyult, hogy most először a teljes valójában láthattuk a színészek arcjátékát is. Eddig egyszer volt szerencsém ehhez az élményhez, de azt hiszem, hozzá tudnék szokni :)
A másik érdekesség, hogy délutáni előadásra szólt a jegyünk. Ez ugyebár azt jelenti, hogy a színészgárda húzó nevei még otthon pihennek, és a „másodvonalbeli” szereposztással játsszák a darabot. Esetünkben viszonylag jól jártunk ezzel: a két főszereplő, Rózsi és András szerepében mind Győrffi Anna, mind György-Rózsa Sándor nagyon tehetségesnek bizonyult. Melis Gábor Herskovics alakítása necces volt egy kicsit, ami részletet eddig láttam a darabból, abban Mikó István jobban tetszett, de alapvetően rendben volt azért a dolog. Ugyanez sajnos nem mondható el Imre Sebastian Jonel-alakításáról, eléggé vérszegény volt.

Igazából ez az a darab, ahol nincs értelme elkülöníteni a történetet, a jelmezt, a díszletet, vagy bővebben beszélni a zenéről, koreográfiáról. Néhány szót mégis, bár semmitmondók lesznek a valósághoz képest. A Budapest Klezmer Banddel kapcsolatos élményeimről korábban már írtam egy keveset, most is hozták a formájukat. A darab zeneszerzője ugyebár maga az együttes alapítója és vezetője, Jávori Ferenc Fegya, ebből következően a zenéjük valami elementáris erejű, betonstabil keretet ad a történetnek. Igazából nem is tudom, melyik dalbetéteket lenne érdemes kiemelni, annyira egyben van az egész darab. Lássuk a kedvenceimet!
Van egy „önmagáért való” rész , ami semmivel nem viszi előre a történetet, a Jiddische Blues. A BKB jutalomjátéka az egész, egy zseniális klezmer-blues keverék, színpadképében pedig teljes egészében revüt idéz, félelmetes lendülettel és hangerővel.
Csúcs Herskovics és Blumné Ella közös tangója, illetve a három zsidó özvegy „Nem baj, ha lúdtalpas” című dala is. Remek volt a festményen megelevenedő és lemászó Blum Salamon panaszkodó monológja Benkóczi Zoltán előadásában. A két kerékpározó pocakos vallási vezető, a rabbi és a katolikus pap duettje is nagyon jól sikerült.

Egy dolgot kell még szem előtt tartani: ha valakinek kiütése lesz a klezmertől, akkor ne, ismétlem ne menjen el megnézni a Menyasszonytáncot! Máig emlegetjük a mögöttünk ülő, baromira művelt úriembert, aki a szünetben kifejtette, h ő „utálja ezt a román zenét”, különben is, ahelyett, hogy ez a „valamilyen band” játszana, igazán hozhattak volna egy szimfonikus zenekart.

Esetünkben mindenesetre folyamatban van a jegy beszerzése a másik szereposztásra ;)

Furcsa légkör lengte körül Roman Polanski darabjának, a Vámpírok Báljának itthoni bemutatóját. Nem nagyon akarok belemenni a részletekbe, főleg, hogy nem is minden tiszta, állítólag nagyon kemény színházi és politikai csatározások közepette jutottak el végre odáig, hogy színpadra állíthatták a darabot. Számomra nem ez a lényeg, hanem az élmény és a hangulat :)
Ez pedig már a színház épületébe belépve elragadott. Minden elsötétítve és a darabnak alárendelve, ezüst gyertyatartókban hatalmas vörös gyertyák, baljós hangulat, fekete kárpittal borított ülőalkalmatosságok az előtérben. Ilyen felvezetés után nagyon vártam a kezdést.

Erdély, az 1800-as évek vége, a vámpírlegendák melegágya, hó és jég mindenütt. Abronsius professzor, az el nem ismert vámpírszakértő asszisztensével, Alfréddal követi a vámpírok nyomát. A havas csúcsok közepette rábukkannak egy eldugott falucskára, ahol megkezdődnek a bonyodalmak...

Ha a hagyma bennünk forr Ha a hagyma bennünk forr
Ha a hagyma bennem Hagyma benned Hagyma bennünk forr!
A falu lakosai jóravaló, dolgos népek, de látszik, hogy valamit eltitkolnak. A hagymafetisizmus őrületes méreteket ölt: mindenütt fokhagymafüzérek lógnak, a falusiak ezt eszik, használják gyógyszerként és vágyfokozóként. Ugyanakkor makacsul tagadják a vámpírok létezését, holmi vérengző farkasokról beszélnek, ha a környékbeli furcsaságokra terelődik a szó.

Ha csak rápillant egy sanda kéjenc, ha csak közelít egy randa dög.
Ki a csókra benne vágyat ébreszt, jön a kalapács a százas szög!
Chagal, a fogadós a darab komikus figurája. Bár ő a falu központi alakja, otthonában nem sok sikerélménye van: a csinos szolgálólány nem engedi az ágyába, felesége gyanakszik rá és folyton a nyomában jár, lánya pedig nem hallgat rá, ezért kénytelen drasztikus eszközökkel elzárni őt a világot jelentő fürdőszobától. Élete még nehezebbé válik, amikor áldozatul esik a vámpíroknak és ő maga is élőhalottá válik. Bár sokadik generációsként a vámpír hierarchia legalján helyezkedik el, van egy nagy előnye a többiekhez képest: zsidóként nem hat rá a kereszt hatalma :D

Hittem, hogy a vágy majd felszabadít, világomat zúzza most szét.
Hisz teljes a sötét és félek, mert semmi nem véd.
Sarah, Chagal fiatal, gyönyörű lánya, aki gyűlöli a falusi létet, másra, többre vágyik. Apja szigorú tiltásának ellenére egyetlen öröme az éjszakai fürdőzés, dala azonban veszélyt hoz a fejére: felhívja magára Krolock gróf, a vámpírlord figyelmét. A csábításnak ellenállni képtelen Sarah az éjszaka közepén elszökik, hogy khm.. vacsoravendégként (haha) részt vegyen a vámpírok bálján. Mire rájön, mit zúdított a saját fejére, már késő, egyetlen esélye, hogy időben érte mennek és megszöktetik a bálról.

Meghalni oly’ morbid, Meghalni oly’ morbid
Magda a szolgálólány makacsul elutasítja a fogadós tolakodó udvarlását, annak halálakor azonban meggyászolja a férfit. A létező legrosszabbkor, a létező legrosszabb helyen… az éppen feltámadó férfi alaposan megcsócsálja a nyakát. Ettől kezdve kettősük a gróf várának lakója, immáron közös koporsón osztozva, boldog (?) párként.

Az eljövendő kornak én azt jósolom most hát,
Hogy a következő évezred hajnalán már, itt csak egy isten lesz,
És úgy hívják, az el nem múló vágy...
Krolock gróf a darab főgonosza. Áriája felidézi egész életét, a szüntelenül jelen lévő éhség és pusztulás krónikáját: lélektelen és lelkiismeretlen gyilkos, ugyanakkor tragikus sorsú hős ő, aki évszázadok óta vágyódik a szerelem után. A vámpírok szerelmén azonban mindig úrrá lesz a vér iránti késztetés, szerelmei rendre elvéreznek karjai között. Ez a sors vár Sarah-ra is, hiszen senki nem menekülhet, akire Krolock kiveti hálóját.

Az én eszem sosem téved, engem nem csap be a látszat;
hol az összefüggés mélyebb, kell, hogy még mélyebbre lássak!
Abronsius professzor minden vágya, hogy bizonyítékot leljen a vámpírok létezésére és ezt a orra alá dörgölhesse az őt kigúnyoló akadémista kollegáinak. Ennek érdekében semmitől nem riad vissza, habozás nélkül követi Chagalt Krolock kastélyába, ahol előbb szívélyesen eltársalog a gróffal, majd a nap felkeltével egy kalapáccsal és egy karóval útnak indul, hogy pontot tegyen a vámpíruralom végére. Egy dolog tántoríthatja el céljától, a tudomány imádata: teljesen belefeledkezik a gróf könyvtárába.

Folyjon vérem, ha kell, vesszek el, hisz végzetem: szeretni téged.
Alfréd a darab loosere. Azonnal beleszeret Sarah-ba és elvakultságában ahelyett, hogy vigyázna a lányra, lehetővé teszi annak szökését. Pipogyasága még nagyobb méreteket ölt, amikor képtelen karót döfni a tehetetlenül szarkofágjukban fekvő vámpírok szívébe. Persze ez nekünk jó, hiszen ezzel a tettével rövidre zárhatná az egész történetet :P

Apám teljesen fellelkesített irántad. Úgy gondolom, mi ketten... barátok leszünk.
Krolock fiának, Herbertnek a figurája számomra teljesen kiborító és szükségtelen a darab szempontjából. Egy homokos vámpír, aki első látásra beleszeret Alfrédba. Teljesen értelmetlen és még csak nem is vicces, de úgy tűnik, már az ősbemutatón is szórakoztató volt egy jó kis buzizás és ez azóta sem változott…

Me’nnyetek vissza a’lunni!
Koukol, a kripli Krolock hűséges szolgája. Mivel nem élőhalott, szabadon járhat-kelhet bármikor, ő a kastély mindenese.

Vért iszunk és lelket eszünk, nincs morál, szétrohad a világ, no de kinek fáj?!
A vámpírok képe nem igazán tisztul le a darab során. Hol elporladt, korbéli ruhákban megjelenő, darabosan, már-már zombiként mozgó elesett lények, hol pedig félelmetesen vonzó és vérengző csúcsragadozók. Legijesztőbb megnyilvánulásuk, mikor rajtaütésszerűen megjelennek a nézőtéren és rémisztgetni kezdik a színpadra tapadó tekintetű nézőket^^

Ahogy haladt előre a darab, nagyon sokszor azt éreztem, hogy az aktuális dalbetétek önmagukért valók, semmiben nem viszik előre a cselekményt, unalmasak és vontatottak. Különösen zavaró volt a kulcsszereplő vámpírok kettőssége.
Ami mindig fenntartotta az ember figyelmét, az a lenyűgöző díszlet, mely Kentaur keze munkáját dicséri. Több síkban használható díszletekkel dolgozott, ezzel többszörösére növelve a rendelkezésére álló teret, azt a képet sugallva, hogy egy hatalmas, labirintusszerű, rejtélyekkel teli kastélyban vagyunk. Az aprólékosan megmunkált öntöttvas elemek hidegséget és félelmet keltettek, folyton a „kóborolna itt a nyavaja” érzés motoszkált a fejemben. A másik kiemelkedő elem a tánckar teljesítménye volt, különösen a két szólótáncosé. Utoljára az Elisabeth-ben a Halál táncosai fogtak meg ennyire, nem gondoltam volna, hogy még egyszer ennyire le tudnak nyűgözni.

A színészek viszonylag jók voltak, habár a mellékszereplő Magda simán leénekelte a főszereplő Sarah-t, Abronsius megismételt „hadarós” dala pedig első hallásra elképesztő, másodikra ötlettelen és unalmas volt. És engem ez a Krolock tuti nem csábított volna el^^ Ugyanakkor Koukol valami zseniális mind mozgásilag (egy két méter magas színész púpost játszik, respect...), mind a torz dünnyögést tekintve, amelyből nagyon odafigyelve ki lehetett venni a jobbnál jobb rejtett poénokat.
A sztori maga elég banális és - számomra, a Ravenloftos vámpírokon felnőtt szerepjátékos számára - kiszámítható volt, habár úgy tűnt, sokakat meglepett a végkifejlet.

Ami óriásit lökött az egész darab megítélésén, az a finálé. Egy profi fináélval bármit el lehet adni és ez aztán profi volt a javáról! Itt jelent meg a kedvenc mondatom, ami számomra az egész darab mottója:

We drink your blood, and then we eat your soul' Nothing's gonna stop us, let the bad times roll!

Lassan, de biztosan teljes az elfogultságom a Budapesti Operettszínház irányába. A legszínvonalasabb, leglátványosabb, legformabontóbb (és legdrágább ;) darabokat valahogy mindig itt sikerül megtekinteni és alig várom, hogy legközelebb is mehessek. A Mozart! eddig kimaradt a szórásból, pedig a zenei anyagát régóta hallgatjuk. Kíváncsian vártam az előadást, mivel nem ismertem a történetet, ezért elképzelésem sem volt arról, melyik dalbetét mikor, milyen közegben és egyáltalán melyik szereplő szájából hangzik el.

Nos, a darab a felütéstől kezdve elvarázsolt. Központi díszletelem volt egy hmm... egy izé... egy kis fémdomb. Leginkább az Enterprise űrhajóhoz hasonlított, nem is értettem, mit keres a darabban. Aztán kiderült, hogy ez bizony egy multifunkcionális díszletelem: ha kell, sírdomb, felemelve és oldalra fordítva háttér, Mozart és Colloredo duettjében a földtől kb. egy-másfél méterre felemelve világító és mozgó alap. Bizonyos jelenetek díszlete kissé futurisztikus jellegű volt (lézerek és fényeffektek minimális kiegészítőkkel) , ami tökéletesen megfért a klasszikus jelenetekkel (piac, lakás, stb.). A klasszikus, kosztümös részek egy az egyben az Elisabeth-et idézték, ami számomra az etalon, ami a díszleteket és jelmezeket illeti. Meg voltam győződve arról, hogy Kentaur a díszlettervező, de amikor utánanéztem, kiderült, hogy egy Khell Csörsz nevű figura, akiről még életemben nem hallottam. Mindenesetre elismerésem, Velich Rita jelmeztervezővel (aki egyébként az Elisabethet is elkövette :) és Somfai Péter világításrendezővel együtt!
A Kerényi-féle rendezés végig nyomon követhető volt, visszaköszöntek azok a - nem kicsit - hatásvadász elemek, amelyekkel rendszeresen dolgozik és amelyek valahogy mégis elférnek a rendezéseiben. Mondjuk a színpadon anyaszült meztelenül agonizáló Mozartot kissé nehezen vette be a gyomrom, de a közönség elmebeteg módon tombolt érte... azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy darab közben vastapsot hallottam.

Szerencsére Mészáros Árpád Zsolt játszotta a címszerepet (Dolhay Attila a másik szereposztás, akit valamiért nagyon nem szeretek), hozta a szokásos formáját. Jó az a srác, nagyon jó... Számomra egy előadás fő értékmérője, hányszor borsódzik a hátam. Kissé profán megfogalmazás, az irodalom talán ezt nevezi katarzisnak, nálam egyszerűen libabőr^^ Nos, a Mozart! során négy ilyen alkalom volt: az Árnyékdal (MÁZS), Forog a tánc (Vágó Zsuzsi), a Szeret mind, ki ismer (MÁZS-Vágó), valamint értelemszerűen a zárókép, a Mozart, Mozart! Ezen kívül volt még egy jelenet, ami nagyon megfogott: Párizs, illetve a későbbiekben a francia forradalomról érkező hír.
Aminek ugyanezt a hatást kellett volna kiváltania, az Mozart és Colloredo duettje, Az egyszerű út. Sajnos ez nem jött be :( Németh Attila félelmetesen gyengén játszott, mintha nem lenne hangja. Pedig anno Verona hercegeként nagyon rendben volt.
Nagyon élvezetes volt Náray Erika Waldstätten bárónő alakítása is. Az összhatásra a darab során felhangzó Mozart-töredékek is nagyon jó hatást gyakoroltak.

Tudom, hogy akartam még egy csomó dolgot írni a musicalről, de közbejött egy naaaaaagy karácsonyi szabadság, itt maradt a félkész bejegyzés és jól elfelejtettem, ami a fejemben volt :)
A lényeg, hogy jó kis darab volt!

Hosszú idő után végre újra eljutottunk színházba. Ezúttal új helyre mentünk, a Magyar Színház volt a célpont. Néhány héttel korábban már nézegettük egy előadásukat, de az István, a királyt nagyon nehezen tudom elképzelni a "régitől" eltérő rendezésben és színészekkel, ezért nem kockáztattuk meg. Úgy tűnik, jól jártunk, a legpozitívabb vélemény, amit hallottunk róla, az "egy estés kikapcsolódásnak elment" volt...
Szóval My Fair Lady. Este hét órás kezdés, Asszonykám 18.57-kor esik be a színház előterébe, éljen a budapesti közlekedési dugó, ami a 2 órás buszutat közel a felével megnyújtja. Sebaj, időben odaért, innentől teljes az élvezet. Leszámítva a náthámat és a köhögésemet, de ez mit sem számít, amikor átjár a kultúra :)

A helyünk a nagyon misztikus "középerkélyre" szólt, harmadik sor széle. Nem egy VIP szektor, a színpad jobb oldalának durván 1/10-ét nem láttuk, de így legalább a zenekari árok is rejtve volt a kis lámpáival, ami kifejezetten előny. Felcsendül a nyitány, az előttünk lévő sorban ülő két, ötéves-forma kislány felpattan és előre mászik a korláthoz, majd elégedetten lecsüccsen. Nagyon udvarias tudok lenni és átérzem a gyerekek sorsát, de egyfelől egy ötéves gyermeknek semmi keresnivalója egy felnőtt darabon, másrészt ha a színpad 2/3-át nem látom valaki miatt, akkor dühös leszek.
Gondoltam adunk nekik tíz percet, addigra rájönnek, hogy kényelmetlen és majd leülnek. Kis drágáim nem így döntöttek, a kényelmet azzal próbálták elérni, hogy ide-oda fészkelődtek, amitől az amúgy mókás copfok a fejecskéik tetejét folyton kitakarták a színpad maradékát is. Nagyon udvariasan odafordultam nagymamihoz és kifejtettem abbéli meggyőződésemet, hogy tessék elhinni, nem véletlenül nem tettek oda széket, ahol a gyerekek ülnek. Gond nélkül megértette és leültette a kislányokat a helyükre. Ettől persze ők nem láttak, de őszintén szólva ez engem cseppet sem hatott meg (vö. ad1 8 sorral feljebb).

Szóval megkezdődött a darab, végre nyugi van. Mellettünk a lépcsőn egy fél iskolás csoport (nem egészen tiszta, miért ad el a színház többjegyet, mint amennyi a befogadó képessége... persze tudom, pénzért), plázacica mobiltelefonja megszólal. Kis drága felveszi, majd nyugisan kisétál a nézőtérről beszélgetni. Tíz perc múlva visszatér, lecsüccsen, izgatott sutyorgás arról, ki is volt. Nem telik el két perc, telefon megint megszólal, hölgy felpattan, elindul kifelé, nem veszi észre, hogy két lépcsőfok van, akkorát zakózik, mint a ház. Őszinte elismerésem, egy hangot nem nyikkant, ráadásul az értékes telefon sem esett ki a kezéből! Nem úgy a közel 5 centis cipősarok, aki biza gyengének bizonyult, el is repült az ellenkező irányba. Jót vigyorogtunk, a csajszi teljes természetességgel felkapta, majd méltóságteljesen kivonult negyed órára telefonálni. Mostanság kötelező iskolai program a színház? Tele voltunk diákokkal, gettókapucnis figuráktól kezdve a plázacicákig. Egy közös jellemzőjük volt: végigdumálták az egész előadást.

Szünetben is nagy élmények értek bennünket, megkíséreltünk mosdóba menni, majd valami folyadékot szerezni. Nos, egy emeleten egy mosdó két férőhellyel, valamint egy büfé két kiszolgálóval. Ennek eredményeként négyszer mondták be, hogy kezdődik a második felvonás, de az emberek fele még sorban állt vagy az egyik, vagy a másik helyszínen. Ekkor következett a zseniális(an bunkó) megoldás: lekapcsolták a villanyt az előtérben! :DD

A következő intermezzo a szünet után következett, ezúttal két huszas éveik végén járó srác ült le mellénk a lépcsőre, majd lelkesen énekelni kezdték a dalbetéteket, végigröhögték a dialógusokat és folyamatosan pofáztak. Eddigre nem voltak gátlásaim, nekik is szóltam, hogy talán nem kellene. Csendben is maradtak, félelmetes vagyok *flex* Kiderült amúgy, hogy színházi dolgozók, akik arra várnak, hogy vége legyen a darabnak és pakolhassák a díszleteket. A végére egyébként már mi is elég nyűgösek voltunk, az első felvonás két óra volt, a második másfél, ezen kívül közel húsz perc "üresjárat" volt a jelenetek között, amíg zajlott a díszlet átrendezése (forgószínpadra sajnos nem telik nekik), ez alatt a zenekar játszott a leeresztett függöny előtt.

Miről nem írtam még? Ja, hogy az előadásról... Nos, az kifejezetten jó volt. Mint kiderült, éppen akkor debütált Fillár István Doolitle szerepében (ami egyértelműen a darab leghálásabb karaktere), Mihály Pál pedig először játszotta Pickering ezredest. Mindketten jók voltak, Auksz Éva és Mihályi Győző pedig jól hozták a főszereplőket. Említést érdemelnek a férfi vokalisták, illetve a tánckar is. Igazából nem akarom jobban részletezni, ez a post most nem arról szól. De megérte elmenni, a társulat egyértelműen átment a házivizsgán, januárban megyünk és megnézzük a Vámpírok bálját!