Az elmúlt hetihez hasonló siklósi hétvégéken általában célba veszem Asszonykám édesapjának könyvespolcát, melyen szinte mindig találok valami újdonságot. Nagy rajongója a különféle krimiknek és nyomozós könyveknek, illetve a háborús és katonai témájú regényeknek. Alapvetően sznobizmusnak tartom azt az általánosan uralkodó felfogást, hogy ezek mind ponyvák és értelmiségi nem olvas ilyesmit. Kedvelem ezeket a regényeket, remekül kikapcsolnak és többségüknek még a története is kifejezetten kellemes és fordulatos. Most is ledaráltam hármat :)
Brian Haig: Összeesküvés
Sean Drummond őrnagyot, a JAG tisztjét a hadsereg és a nagyvállalati szféra kölcsönös együttműködésének keretében egy évre egy nagy, telekommunikációval foglalkozó cég állományába helyezik. Az őrnagyot azonban nemigen érdekli a témakör, feltett szándéka, hogy az első adandó alkalommal kirúgatja magát. Hamarosan kiderül, hogy előtte egy kedves hölgyismerőse - akivel évek óta nem mer kapcsolatot kezdeményezni - töltötte be ugyanezt a posztot és szeretne neki elmesélni néhány érdekességet a cégről. Az esti randevújukról Drummond elkésik, a nőt pedig brutálisan meggyilkolják a parkolóházban. Az őrnagy a nő helyettes főügyész húgával karöltve magánnyomozásba kezd és hamarosan ráébred, hogy komolyabb dologba csöppent, mint képzelte. Újabb gyilkosságok történnek és a szálak a céghez vezetnek.
Van ebben a regényben minden, katonaság, CIA, FBI, politika, üzlet, gyilkosság, megfelelő arányban vegyítve. A történetszál logikusan felépített, a nézőpont karakternek választott főszereplő pedig telitalálat. A hadsereget és az országát szolgáló (Igazzy Ámerikai!) nagy dumás figura, aki ennek ellenére nem mentes a hibáktól és belső konfliktusoktól sem. A regény végére kapunk egy kicsit az ebben a közegben gyakori "az ország érdeke vs. saját erkölcsi kötelesség" témakörből, meglepően frappáns feloldással.
Henning Mankell: Az ötödik asszony
Szerintem életemben nem olvastam még svéd írótól, Mankell azonban tökéletes kezdésnek bizonyult. A nyolcvanas évek Svédországában járunk, Ystad városában. Főhösünk Kurt Wallander ötven év körüli, elvált, a munkájának élő, lenyűgöző tehetségű nyomozó, ugyanakkor nagyon hétköznapi, esendő ember, hétköznapi problémákkal. A korábban csendes és nyugodt országban egyre erősödik az erőszak és az agresszió, a betöréses és szabálysértéses ügyek helyett egyre gyakrabban hívják a rendőrséget rabláshoz és gyilkossághoz. Most is ez a helyzet, egy egyedül élő, köztiszteletben álló, verseket író madárrajongó öregembert brutális kegyetlenséggel meggyilkolnak: egy veremben leli lassú, fulladásos halálát kihegyezett bambuszrudakon. Hamarosan újabb esetről érkezik hír, egy csontsovánnyá éheztetett virágboltost átvágott torokkal találnak az erdő szélén egy fához kötözve.
A regény elképesztő lassússággal építkezik, lépésenként nyomon követhetjük a nyomozócsapat aprólékos, szöszmötölős munkáját, a nyomok és összefüggések utáni kétségbeesett kutatását. Nincsen semmiféle véletlen, minden, amit elérnek a szívós, kitartó csapatmunkának köszönhető. Valahogy így képzeli el az ember az ideális munkakörnyezetet, a nyomozási értekezletekről szóló részeket szívesen megmutatnám a főnökeimnek is, amikor a céges megbeszélések hatékonyabbá tételéről van szó :P
A regény Columbo-jellegű, az olvasó az első pillanattól kezdve tudja, ki a gyilkos, a róla szóló rövid fejezetek pedig bemutatják az indítékot is. Ami ijesztő, hogy ahogy az apró részletek a helyükre kerülnek, az ember önkéntelenül is szimpatizálni kezd a tettessel. A regény végére felpörögnek az események és felerősödik az elgondolkodtató mondanivaló a törvény hatalmáról és az önbíráskodásról. A lezárás pedig kiszámítható, mégis tökéletes.
Azt hiszem, utánanézek, merre lehet beszerezni Mankell többi regényét.
Sarah Andrews: Az aranylátó szem
Hú, ez viszont egy pocsék könyv. Őszintén szólva már a felütés is érdekes volt, nem igazán tudtam hova tenni a "törvényszéki geológus" kifejezést. Márpedig főhösünk, Em Hansen ezzel a titulussal büszkélkedik, még akkor is, ha jelenleg éppen munkanélküli. A történet egy aranybánya engedélyeztetése körül bonyolódik: az engedélyt kiállító hatóság mindaddig nem adja áldását a dologra, ameddig el nem készül az a környezetvédelmi tanulmány, amely megnyugtató választ ad arra a kérdésre, hogy a környéken élő ugróegér valóban veszélyeztetett faj-e. Az ember azt gondolná, hogy a sztori végtelenül elcsépelt, azonban gyorsan meglepődik: a meggyilkolt biológus szerint ugyanis nem az! A zavart tetézi a bányászati térképeket készítő legendás hírű geológus eltűnése.
Em Hansen egy FBI ügynök megbízásából ide-oda repked a környéken, beszélget ezzel-azzal és lassan összerakja a mozaikdarabkákat. Mindeközben oldalakon keresztül félelmetesen unalmas és érdektelen kémiai és geológiai kiselőadásokat tart, amelyek a hosszú, egyhangú leíró részekkel együttesen elveszik az ember kedvét az olvasástól. Soha nem volt kifogásom az olvasva művelődés ellen, de ez ebben a könyvben nagyon nem jön be. Főleg ha háromszáz oldalon keresztül zajlik.
A főszereplő sem szimpatikus, nem viszi el a hátán a regényt, ráadásul az író teljesen véletlenszerűnek tűnő módon nézőpont karakterré nevez ki olyan mellékszereplőket, akik csak epizódszerepet töltenek be. Ezek után felüdülés az utolsó hetven oldal, kifejezetten olvasmányos, amikor végre belendül a történet.
Mondjuk 150 oldalra húzva egész korrekt kis könyvecse lenne ez, de ebben a foromában nagyon nehézkes.
Imádok kinyitni egy új könyvet, érezni az illatát, végigpörgetni a lapjait, alig várom, hogy nekieshessek. És nagyon nem szeretem azt, hogy az utóbbi években kampányszerűen vásárolok, van, hogy hónapokig nem találok semmit, ami érdekel, aztán egyszerre három-négy kötetet is beszerzek. Azt hiszem, ezen a hétvégén rekordot döntöttem. A céges kafetéria keretem jelentős részét ugyanis kultúra utalványban kaptam meg (a háttér nem érdekes, nem egészen ez volt a terv, de így sikerült), ami év végén lejár, így legfőbb ideje volt elkölteni. Bár nem legális, de néhány könyvesbolt elfogadja, köztük a pécsi Líra is, ahol leadtam egy kisebb doboznyi rendelést. Mindenkinek jutott belőle, de a végére Asszonykám és kisfiam közös tornya fele olyan magasra sem emelkedett, mint az enyém.
Mik is az új szerzemények?
Kleinheincz Csilla Ólomerdője, amivel már évek óta szemezek, most elérkezettnek láttam az időt, hogy a polcomra tegyem. A novelláit nagyon szeretem, őszre tökéletes az a melankolikus, mégis meleg hangulat, ami általában jellemzi őket.
Raanaa Raastól a Csodaidők első kötete, amire nagyon kíváncsi vagyok. Nem szeretek tömegnyomásra vásárolni, de ha ma Magyarországon olvasók előrendelésből összedobnak annyi pénzt, amiből könykiadót lehet alapítani kizárólag ennek a sorozatnak a kiadására, az jelenthet valamit.
Brandon Hackettől az Isten gépei, amit egyszer már majdnem megvettem, hehe.
Carlos Ruiz Zafon A szél árnyéka című könyve, amit Diandra ajánlott. Tizenegynéhány éves barátságunk során ilyenre még talán nem volt példa, úgyhogy jó ötletnek tűnt :)
Ralf Isau Az évszázad összeesküvése tetralógiájának harmadik és negyedik kötete. Az első kettő nagyon régen megvan, kellemes és ötletes olvasmány, nem is értem, miért nem gyűjtöttem ki eddig.
Neil Gaiman Sandman képregényének első kötete \o/
A Sörmesterek képregény második kötete, amely miatt sajnálom, hogy nem értek franciául. Őszintén remélem, sikerül megállapodniuk a jogtulajdonossal a harmadik füzet csökkentett példányszámú kiadásáról, hogy legalább ezt a történetet lezárják, a további kötetek kiadására sajnos nincsen esély.
David Gemmel Viharlovasa, mellyel a Mester rigante ciklusa végre teljessé válik. Azt hiszem, az utóbbi években Gemmel vált a kedvenc írómmá, rendszeresen újraolvasom az összes nálunk kiadott könyvét.
Steven Eriksontól a Csontvadászok, ami talán a legsúlyosabb fantasy sorozat, amit valaha olvastam. Értem ezt a fizikai megtestesülésére (tizenöt centi magas könyv, durván két kiló, ölni lehet vele) éppúgy, mint az összetettségére és mondanivalójára. Ha egyszer lesz két hetem, amikor nincs mit csinálnom (haha), akkor biztosan elkezdem előröl az egész sorozatot, addig csak álmodozom róla.
Stan Sanaki mesterművének, az Usagi Yojimbo-nak a hetedik kötete. Imádom.
Ugyan nem ebből a forrásból való, de Asszonykám megszerezte nekem a szinte nem is létező álomkönyvemet: Raymond E. Feist Tündérmeséjét. Anno még az egyetemi könyvtárban akadtam rá és teljesen lenyűgözött, azóta verem a fejem a falba, hogy pár évvel utána egy antikvárium végkiárusítása során nem vásároltam meg (akkor 350 forintért, most 2500-at adtam érte). Mellé csomagolva jött James Clavell A Tajpan című könyve is.
Egész hétvégén olvastam, ötöt már be is fejeztem a fentiek közül. Nagymamám mondta mindig, hogy nekem nem érdemes könyvet venni, mert túl gyorsan kiolvasom őket :)
Bementem megvenni az Isten gépei című sci-fi-t, mellette a legalsó polcon ott volt a Helyet! Helyet!, kíváncsiságból elolvastam a hátsó borítószöveget, visszatettem, miközben hátrafelé beszéltem levettem az eredetileg kiszemelt kötetet, fizettem, majd amikor otthon kivettem a táskából, akkor tűnt fel, hogy mintha más lenne a borítóra írva. Így költözött be házikönyvtáramba Harry Harrison műve.
Egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, nagyon jó kis könyvről van szó. 1999-ben járunk New Yorkban, egy alternatív anti-utópisztikus valóságban. A világ - köszönhetően a tehetetlen kormányoknak, akik az egyházak nyomására törvényileg tiltották a születésszabályozást - drasztikusan túlnépesedett, az emberiség felélte a természeti erőforrások szinte egészét.
Az emberek városokba tömörülnek, a kevés megmaradt vidéki farm nem képes elegendő élelmiszert termelni, ráadásul az ott élőknek elegük van abból, hogy fáradságos munkájuk gyümölcsét gyakorlatilag a városiak használják fel. Mivel a Föld víztartalékai is drasztikusan megcsappantak, a farmokon élők nyomásgyakorlási eszköze a csővezetekék szabotálása. A változások kihatással vannak a klímára is, állandósult a nyári forróság és a téli fagy. Nincs üzemanyag, autók százezrei rozsdásodnak a hatalmas parkolókban, lakhelyül szolgálva a hajléktalanoknak. Az áram napközben rendszeresen kimarad, estére pedig lekapcsolják.
A kormányzat képtelen megoldani a problémákat, a tévé és a rádió az egyre hiteltelenebb további farmépítésekről beszél megoldási lehetőségként. Az embereknek Jólét kártyájuk van, mellyel jogosulttá válnak a napi élelmiszer és víz fejadag átvételére. Az étkezési szokások teljesen átalakultak: aki egyáltalán ételhez jut, az hús helyett (mely a kiváltságos kevesek étele) moszatból, algából és - az újonnan kifejlesztett óriáshajók által begyűjtött - sürített planktonból készült kekszen él.
A város közbiztonságáról jobb nem beszélni, a napi tucatnyi gyilkosság, többször ennyi erőszakos cselekmény és százas nagyságrendű lopás és betörés az élet természetes velejárója. Akárcsak a rendszeressé váló tüntetések, melyben élen járnak a Vének, a kormánytól szánalmas nyugdíjat kapó, öntudatos egykori dolgozók.
Ebben az "idilli" világban él Andy Rusch nyomozó, akinek élete a munkája. Olyan rendőr ő, aki hisz a rendben és a törvényben, hajlandó éjjel-nappal dolgozni azért, hogy legalább fenntartsa az állapotokat. Amikor meggyilkolnak egy magas politikai tisztséget betöltő bűnözőt, főnöke őt állítja rá az ügyre.
Ekkor ismerkedik meg Shirl-lel, a férfi gyönyörű szeretőjével, akiről később kiderül, hogy tizennyolc éves kora óta "luxusban" él, mióta csak megnyert egy szépségversenyt és a díjkiosztó másnapján már az egyik bíró kitartottjaként élt. A nyomozás során egymásba szeretnek és közös életet kezdenek.
A nyomozás szálai vezetnek el harmadik szereplőnkhöz, Billy Chung-hoz, a tajvanról elmenekült kínai fiúhoz. Billy kiemelkedik a tömegből, egy szerencsésen megszerzett konzerv tartalmának eladásából szert tesz annyi pénzre, hogy beállhasson futárnak, ami hosszú távon életkörülményeinek tartós javulásához vezethet. Illetve vezethetne, a fiú ugyanis nem képes ellenállni a gyors pénzszerzés lehetőségének, egy könnyűnek tűnő betörés pedig tragikus véget ér: ő az, aki véletlenül meggyilkolja Shirl szeretőjét, így menekülnie kell Andy elől.
Utolsó fontosabb szereplőnk Sol, Andy lakótársa, aki soha nem teszi ki a lábát a házból. Megalkotta saját életét, szobabiciklin keresztül működő áramfejlesztője van, tartalék akkumulátorai, fűszernövényeket termeszt, alkoholt érlel. Mindeközben kifogyhatatlanul ontja magából a történeket a múlt dicsőségéről és vég nélkül politizál: ostorozza a születésszabályozást ellenző ostobákat, a kormányt, a tehetetlen embereket.
A regény első része szinte idilli hangulatot teremt. Hiába a szereplőket körülvevő kaotikus város és az életkörülmények, ezek valahogy háttérbe szorulnak. Megismerjük hőseink motivációját, főbb tulajdonságait, mindezt nagyon visszafogott és elegáns módon, eseményeken, félmondatokon keresztül, cseppet sem szájbarágósan.
Rögtön a regény legelején Andy realizálja, hogy teljesen kicsorbult a borotvája és végigfut az agyán, hogy kellene szereznie egy újat, majd elintézi magában annyival, hogy "talán ősszel". Aztán amikor a gyilkosság bizonyítékaként lefoglalt feszítővasat egy párnahuzatban szállítja el, reménykedve abban, hogy a huzatot később megtarthatja, sokkal jobban bemutatja, milyen is a világ, mintha oldalakon keresztül leírásokat olvasnék. Nagyon ütősek Sol mesébe illő történetei a múltról: a hálaadás, amikor még igazi pulykát ettek élesen szemben áll a jelenkori kiselőadásával a planktonfinomító hajókról, mikor elmagyarázza Shirl-nek, mi is az a plankton - amit a bálnák esznek, mind a három, ami még megmaradt. Vagy Shirl ötlete arról, hogy menjenek el piknikezni, tud egy helyet, ahol még maradt néhány igazi élő fa.
Mind a négy szereplőt kifejezetten megkedveltem, nem is igazán tudtam hova tenni a regényt, hiszen körülményeik révén apró kellemetlenségektől eltekintve messze kiemelkednek az arctalan masszából. Ráadásul a könyv nagyobb része ezt a vonalat követi, mintha egy nagyon hosszú bevezetést olvasnék, mert tudom, hogy valami történni fog.
A második rész aztán apránként, de annál kegyetlenebbül rombolja le mindazt, ami eddig működőképesnek tűnt. A városbeli eseményekkel párhuzamosan a szereplők élete is megváltozik, nem képesek kizárni a körülöttük lévő világot. Beköszönt 2000. január 1-je és a világvége ebben a valóságban sem következik el, a fanatikusok legnagyobb csalódására, akik mintegy megváltásként várták az apokalipszist, hogy pusztuljon végre el ez az élhetetlen világ...
Hadd ne vonjak le tanulságot, vagy ne állítsak párhuzamokat. Lehet, hogy a történetben nincsen semmi egyedi, mondhatni sablon az egész, Harrison azonban 1966-ban (!) írta ezt a regényt, a túlnépesedést és a természeti erőforrásokat kritikus témakörként feltüntetve. Most 2009 van és a téma még mindig aktuális, jobban, mint valaha. De még mindig nem eléggé hangsúlyosan :(
Asszonykámtól kapott születésnapi ajándékcsomagom alapját képezte Richard P. Feynman "Mit érdekel mások véleménye?" című könyve, melyet egyfelől azért kaptam, mert teljesen el voltam ragadtatva ettől az embertől, másrészt pedig enyhe (na jó, nem is olyan enyhe) célzással a címét illetően. Ez a gondolat azóta is kiemelt helyet foglal el az elmémben, rendszeresen előhúzom amikor a vérnyomásom hirtelen emelkedni kezd...
Nem csalódtam ebben a kötetben sem, pedig jóval komolyabb, mint a "Tréfál, Feymnan úr?". Kisebbik fele Feynman első feleségéről, Arlene-ről szól, akiről a másik könyvben már olvashattunk. Elgondolkodtató és megható, ugyanakkor bűbájosan szórakoztató történeteket szed össze nem mindennapi kapcsolatukról, mely szinte a kezdetektől fogva tragikumra volt ítélve, hiszem esküvőjük idején már mindkettejük számára nyilvánvaló volt Arlene halálos, gyógyíthatatlan betegsége. Feynman a maga módján próbál harcolni a betegség ellen, látogatást tesz az orvostudomány területére és bár bizonyos tekintetben hatékonyabbnak bizonyul az orvosoknál, felesége életét nem mentheti meg. A történetek egyszerre sokkolóak és elbűvölőek, Arlene valamennyi cselekedete és gesztusa az életigenlésről és a világ szeretetéről szól, még akkor is jó olvasni, ha az ember tisztában van a végkifejlettel.
A kötet második fele a Challenger űrrepülőgép katasztrófájának kivizsgálásáról szól. Fenyman a vizsgálóbizottság tagjaként szembesül a társadalom jellemzőivel: bürokráciával, titkolózással, eltussolt ügyekkel, kommunikációs problémákkal, hatalmi villongásokkal. Ugyanakkor szót ejt azokról az elkötelezett emberekről is, akik - legyenek akár irodisták, akár mérnökök, vagy szerelők - szívügyüknek tartják az űrrepülést és az igazság napvilágra kerülését. Fizikusunk természetesen a jól megszokott módon végzi a munkáját, képes napokon keresztül beszélgetni az illetékes mérnökökkel és szerelőkkel azért, hogy megértse az űrrepülőgépek szigetelésének felépítését, a bizottsági ülés kellős közepén pedig egy pohár jeges vízzel szemlélteti azt, mi is történt a gumi tömítőanyaggal a felszállást követően. Igazi úriember: a személyekkel szembeni kritikát korrekt, emberséges módon fogalmazza meg, a jelentéshez csatolt különvéleményében pedig a messzemenőkig tárgyilagosan és a hatékonyságra törekvően, ugyanakkor egyenesen fejti ki megállapításait.
A kötet harmadik része Feynman egy előadásának szövege, mely a tudomány szükségességéről és hasznosságáról szól. Nagyon őszinte szemelvényről van szó, hiszen Feynman az atombomba egyik feltalálójaként szembesült azzal az erkölcsi dilemmával, hogy a tudomány vívmányait nem minden esetben építésre használják.
Egyetemen hallottam először Szun Ce (Sun Zi; 孫子) nevét, valamelyik menedzsment kurzuson merült fel említés szintjén egy halom gondolkodó elmélete között. Nem sokat tudtam meg róla, csupán annyit, hogy egy kínai hadvezérről van szó, aki megalkotta A hadvezetés művészete című hadászati művét (magyar fordításban ismert még A háború művészete, A hadviselés törvényei címeken), melynek megállapításait a mai napig használják, nem csak a nemzetvédelmi, hanem a menedzsment oktatásban is. Bár érdekesnek tűnt egy olyan szakkönyv, melynek jelentős része átültethető és felhasználható a vállalati vezetés gyakorlatába, akkor kikerült a látóteremből, és - ugyan évekkel később egy prezentációmban hivatkoztam rá - csak a közelmúltban jutottam el odáig, hogy el is olvassam.
Rövid, erősen tagolt, tömör és velős megállapításokat tartalmazó könyvről van szó, nem is feltétlenül irodalmi alkotásról. A könyvben elemzett hadászati alapelvek esetenként megmosolyogtatók, néhol naívnak, máskor józan paraszti észnek tűnnek, az emberben ott motoszkál a "de hát ez természetes" gondolat. Szun Ce nem tett mást, mint leírta gyakorlati tapasztalatait, létrehozva egy olyan, korábban nem létező katonai szakkönyvet, amely jelenleg is érvényes gondolatokat tartalmaz.
Elméletének kiindulópontja mind a kor, mind a jelen hiererchikus viszonyainak ismeretében vitatható, mivel a hadvezér teljhatalmában hisz. Alapelve, hogy a hadvezetésnek pontosan körülhatárolható, objektív szabályai vannak, a hadvezér feladata ezek kiegészítése a győzelemhez szükséges szubjektív feltételekkel. Ezt pedig csak akkor teheti meg, ha hozzáértőként szükség esetén szembeszegül a hadvezetéshez nem értő uralkodó akaratával. Ha ezt nem teszi meg és engedi érvényesülni az uralkodót, akkor nem garantálható a győzelem.
Nagyon röviden írok a tizenhárom témakörről, melyeket a könyvben tárgyal. Különösebben nem akarok hozzájuk fűzni semmit, számomra több helyen megkérdőjelezhető, amit ír, főleg az emberekkel történő bánásmód, az információ áramlás, valamint az autokratikus vezetés kapcsán.
Megjegyzés: mivel véletlenül akadt a kezembe a könyv, eszembe sem jutott felírni a kiadót és a fordítót, most pedig nem tudom előkaparni, csak a Magyar Elektronikus Könyvtárban szabadon elérhető Tőkei Ferenc-féle fordítást, aminek már a fejezetcímei sem egyeznek meg azzal, amit én olvastam.
I. A tervezés
Miközben figyelmet szentelsz a tanácsaimból származó haszonnak, légy nyitott minden segítő körülmény iránt, amely a rendes szabályokon kívül esik.
Ha egyetlen dolgot kellene kiemelni a könyvből, szinte biztosan a Szun Ce-féle öt állandó tényező lenne az, melyek megalapozzák a stratégia alkotást: az erkölcsi törvény (szabályok, utasítások), a menny és a föld (a természeti, éghajlati és geopolitikai tényezők), a parancsnok (vezető), valamint a módszer és fegyelem (eljárások, feladatok ellátásának módja).
II. A hadviselés
Nincsen rá példa, hogy egy ország hasznot húzott volna hosszan elnyúló háborúskodásból.
Szun Ce rámutat, hogy a cél mindig a győzelem, nem pedig maga a hadviselés. A gazdaságosság a háború hosszától, a jutalmazások mértékétől, illetve a fosztogatás engedélyezésétől függ.
III. Támadás stratégiával
Nem a legkiválóbb erény minden csatában harcolni és győzni; a legmagasabb szintű kiválóság az ellenség ellenállásának harc nélkül való megtörésében rejlik.
A megfelelő stratégia alkalmazásával elkerülhető a közvetlen összecsapás, mégis elérhető a győzelem, valamit elfoglalni mindig hasznosabb, mint elpusztítani. A cél a teljes győzelem elérése egyetlen ember elvesztése nélkül, az okos taktika kiválasztásával: az ellenfél terveinek meghiúsítása mindig hasznosabb, mint a csatamezőn történő összecsapás, a városok ostroma pedig a létező legrosszabb megoldás.
IV. Taktikai felállás
A régi idők jó harcosai először biztosították magukat a vereség lehetősége ellen, és azután vártak az alkalomra, hogy megverhessék az ellenséget.
Az okos hadvezér mindig biztosra megy, szükség szerint dönt a támadó vagy a védekező felállásról. Az ezt megalapozó folyamat mindig mérésen alapul, melyet becslések és számítások követnek. Ezután lehet mérlegelni az eshetőségeket és a megfelelő felállás alkalmazásával kivívni a győzelmet.
V. Az erők és alkalmazásuk
A nagy erő irányítása elvben ugyanaz, mint néhány emberé, ez csupán csoportokra való felosztásuk kérdése.
Bár a harctéren kizárólag közvetlen és közvetett támadás létezik, ezek végtelen számú manőversorozattá kombinálhatók. Ezek megvalósítása az egységek felosztásán és irányításán, valamint a fegyelem betartatásán múlik, még akkor is, ha az az ellenség félrevezetése céljából fejetlenségnek látszik.
VI. Erős és gyenge pontok
Ezért az okos harcos rákényszeríti akaratát az ellenségre, de nem engedi meg, hogy bármiben az ellenség akarata legyen rákényszerítve.
Cél az előny szerzése a mobilitáson és a helyszín kiválasztásán keresztül: nem ott kell támadni, ahol az ellenség van, hanem ott, ami az ellenség számára fontos, ezzel kiprovokálva a másiktól a cselekvést a körülmények (idő és helyszín) rugalmas alakításával.
VII. Manőverezés
Az fog felülkerekedni, aki elsajátítja a megszokottól való eltérés mesterfogásait. Ez a manőverezés tudománya.
Ez a fejezet tipikusan a józan észről szól: az erőltetett menetelés kerülése, az utánpótlás megszervezése, helyi vezetők alkalmazása a könnyebb haladás érdekében, a katonák moráljának fenntartása elegendő pihenés biztosításával és a csata időpontjának megválasztásával. Harcban kiemelt fontosságúnak tartja az irányítás eszközeit: a zászlókat, lobogókat, dobokat és a gongokat.
VIII. A taktika variációi
Vannak utak, amelyeket nem szabad követni - hadseregek, amelyeket nem szabad megtámadni - városok, amelyeket nem szabad ostrom alá venni - helyek, amelyekért nem szabad küzdeni - az uralkodónak olyan parancsai, amelyeknek nem szabad engedelmeskedni.
A taktika meghatározása és alkalmazása a parancsnok kulcsfeladata, meg kell fontolnia az egyes variációk előnyeit és hátrányait. Kitér a tábornok öt veszélyes tulajdonságára, melyek akár egyike is a bukását okozhatja: vakmerőség, gyávaság, hirtelen természet, túlzott kényesség a becsületre, túlzott törődés az emberekkel.
IX. A felvonuló hadsereg
Aki nem gondolkozik előre, hanem lebecsüli az ellenfelet, azt biztos, hogy elfogják.
A parancsnoknak meg kell találnia az egyensúlyt az emberség és a vasfegyelem között, igazságos, de következetes büntetéseket kell kiosztania, ugyanakkor a feltétlen engedelmesség és parancsainak maradéktalan végrehajtásának megkövetelése mellett töretlen bizalmat kell ébresztenie maga iránt.
X. A terep
Ha ismered az ellenséged és ismered magadat, a győzelmed nem lesz kérdéses; ha ismered az Eget és a Földet, teljessé teheted a győzelmedet.
Szun Ce definiálja a létező tereptípusokat (hozzáférhető, csapdába ejtő, halogató, szűk átjáró, meredek magaslat, helyek az ellenségtől nagy távolságra) és kitér arra, melyiket hogyan kell használni.
Számomra nem túl logikusan, de ebben a fejezetben tér ki arra a hat súlyos nehézségre, melyekkel a tábornoknak szembesülnie kell: megfutamodás, engedetlenség, összeomlás, széthullás, szervezetlenség és fejvesztett menekülés.
XI. A kilenc szituáció
Kritikus pillanatokban a hadsereg vezére úgy cselekszik, mint az olyan ember, aki felmászik egy magas helyre és azután elrúgja a létrát maga mögül.
Furcsa módon a szituációk alatt is a környezet jellemzőiről van szó (megkülönböztet diszpergáló, könnyű, stratégiai fontosságú, nyílt, komoly, nehéz, beszorított, kétségbeesett, valamint az országutak találkozásának területét), leírja, melyiken mi a teendő az agresszív és a védelmi taktikák gyakorlati alkalmazása kapcsán. Szól az emberi természet alapvető törvényeiről, a lelkesítés, a jutalmazás és a portyázás viszonyáról. Kifejti azon elméletét, hogy a tábornoknak titokzatosnak kell lennie, még a tisztjei előtt is titokban kell tartania a terveit, vagy egyenesen félre kell vezetnie őket.
XII. A tűz felhasználása támadásra
Azok, akik felhasználják a tüzet a támadásuk segédeszközeként, intelligenciáról tesznek tanúbizonyságot; azok, akik vizet alkalmaznak segítségként a támadáshoz, erőtöbbletet nyernek.
Ez egy eléggé brutális fejezet, ír az ellenséges katonák megégetéséről, a készletek, az utánpótlás, a raktárak felégetéséről, illetve az ellenfél csapatainak tűz általi elszeparálásáról.
XIII. A kémek alkalmazása
Legyetek éleselméjűek! Legyetek éleselméjűek!
Szun Ce öt féle kémet különböztet meg (helyi, belső, átfordított, halálra ítélt, túlélő), ír alkalmazásuk módjáról, a velük kialakítandó bensőséges kapcsolatról, jutalmazásukról.
Ha valakit érdekel a stratégia - akár hadászati, akár menedzsment értelemben -, érdemes átfutnia a könyvet, ha másért nem is, a gyakran feltörő, bölcs hümmögéssel kísért "de mennyire, hogy így van" bólogató reflexért :)
Természettudományok iránti lelkesedésem és affinitásom legendás. Kémia korrepetálás általános iskolában,egyéni értelmezésben újraalkotott brutálisan összekevert fizikai törvények, felzárkóztató matekórák gimnáziumban, majd szóbeli érettségi az értékelhetetlen írásbeli után. Lehetőség szerint azóta kerülöm ezt a tudományterületet, mint a tüzet (persze egyetemen azért nem úsztam meg sem a gazdaságmatematikát, sem a statisztikát, de döbbenetes módon mindkettőből kifejezetten jó jeggyel zártam - utólag is hálás köszönet érte fogadott Nővérkémnek).
Biztos vagyok abban, hogy ha a könyvesboltban tévedésből a kezembe kerül Richard P. Feynman "Tréfál, Feynman úr?" című könyve, a fülszöveg első mondata láttán - "Richard P. Feynman (1918-1988) Nobel-díjas fizikus élt-halt a bizarr kalandokért." - sikítva hajítom el és magamban megjegyzéseket teszek a fizikusok minden bizonnyal rendkívül érdekfeszítő és lebilincselő kalandjaira gondolva. Azonban a könyvet Feleségemtől kaptam ajándékba, ő pedig meglehetősen jól ismeri az ízlésemet, így felhúzott szemöldökkel ugyan, de elkezdtem olvasni az említett művet. Aztán azon vettem észre magam, hogy vigyorogva egész oldalakat idézek belőle fennhangon és alig várom a következő sztorit.
Ez a könyv elképesztően olvasmányos és szórakoztató! A történetek alapján Feynman egy rendkívül bohó, kicsit őrült figura lehetett, enyhén morbid humorérzékkel, egészséges mennyiségű konoksággal és rosszindulattal. Mindezek mellett pedig igencsak egyedi agyműködéssel. Azt hiszem, talán a "különc" a legjobb szó rá.
A könyv különböző témakörökben, nagyon lazán összefüggő sztorik halmazából áll. Gyakorlatilag végig jelen van a fizika, még éppen emészthető formátumban és mennyiségben. Töredelmesen bevallom, voltak olyan 4-5 oldalas részek, melyeket az első két bekezdés után sóhajtva átlapoztam, de a gyakorlati példáknak köszönhetően többségében még én is megértettem amiről ír. Éppen ezért nem nyomasztó a fizika jelenléte a könyvben, ugyanakkor szükséges, hogy keretet adjon a történeteknek.
Feynman többször kifejti tudományos munkásságának alapelméletét, melyet egész életében vezérfonalként követett (és amely gyakorlatilag az ún. egyváltozós elemzés, csak hogy villogjak statisztika tudásom szemcséivel :P). A dolgok megértését tartja kulcsfontosságúnak, az ok-okozati összefüggések feltárását, méghozzá kísérletezésen keresztül. A kísérletek eredményeit felírva, majd azok bizonyos paramétereit megváltoztatva újra elvégezve a kísérletet, lehetőség adódik arra, hogy megtaláljuk az eredményekben történő változás kiváltó okát - vagyis a megváltozott körülményt. Ezzel pedig bizonyíthatók az ok-okozati összefüggések.
A teljesség igénye nélkül néhány témakör, melyekről Feynman ír:
~ hogyan ismerkedett meg gyermekként a fizikával
~ hogyan javított rádiókat "gondolati úton"
~ egyetemi kutatásai és élményei tanárként
~ kirándulásairól más tudományterületekre (matematika, biológia) és társadalomttudósokkal kapcsolatos (jobbára lesújtó) élményei
~ a Manhattan tervben való részvétele, találkozás a korszak legnagyobb fizikusaival, élete Los Alamosban
~ a Nobel díjhoz fűződő viszonya
~ a Brazíliában és Japánban eltöltött idő
~ hogy került kongájával egy rangos balettversenyre kísérőzenekarként
~ miért kezdett el páncélszekrényeket feltörni
~ grafikus és festő "pályafutása"
~ kísérletei, hogy képes legyen önerőből hallucinációk kiváltására
~ Uri Geller lealázása a kanálhajlítgatós trükk kapcsán :P
~ és még ezer apróság, amelyeket felsorolni sem lehet.
Ha valaki szereti az anekdotákat, mindenképpen figyelmébe ajánlom ezt a könyvet, egészen biztosan kedvére való lesz. Nekem mindenesetre felkerült rá a "többszöri újraolvasásra érdemes" cimke.
Zárásként egy kedves, rövid történet (sajna angolul, magyarul nem találtam meg sehol, begépelni pedig lusta vagyok), mely talán ízelítőt adhat a kötet stílusából. Angolul egyébként az egész könyv elérhető elektronikus formátumban is.
When the war was over, and we were going back to "civilization," the people there at Los Alamos teased me that I wouldn't be able to play drums any more because they made too much noise. And since I was trying to become a dignified professor in Ithaca, I sold the drum that I had bought sometime during my stay at Los Alamos.
The following summer I went back out to New Mexico to work on some report, and when I saw the drums again, I couldn't stand it. I bought myself another drum, and thought, "I'll just bring it back with me this time so I can look at it."
That year at Cornell I had a small apartment inside a bigger house. I had the drum in there, just to look at, but one day I couldn't quite resist: I said, "Well, I'll just be very quiet..."
I sat on a chair and put the drum between my legs and played it with my fingers a little bit: hup, bup, bup, huddle hup. Then a little bit louder -- after all, it was tempting me! I got a little bit louder and BOOM! -- the telephone rang.
"Hello?"
"This is your landlady. Are you beating drums down there?"
"Yes; I'm sor --"
"It sounds so good. I wonder if I could come down and listen to it more directly?"
So from that time on the landlady would always come down when I'd start to drum. That was freedom, all right. I had a very good time from then on, beating the drums.