Az ablakunk előtt van egy magas, bogyós termésű fa. Korábban is kedvelték a madarak, az elmúlt napok havazása során még inkább felértékelődött, hiszen könnyen elérhető - és minden bizonnyal ízletes - táplálékot jelent. Ma már egész madárrajok ebédeltek itt.
Nagyon helyesek, ahogy többtucatnyian ugrándoznak és falatoznak, úgyhogy rohantam is a fényképezőgépért. Mire lecseréltem az objektívet, egyetlen árva madár sem maradt a fán... Néhány perc múlva egy kedves feketerigó megkönyörült rajtam, visszarepült és szédületes bukórepülést mutatott be egy különösen vonzónak bizonyuló bogyó irányába. Elcsíptem :)
A hétvégét Siklóson töltjük, látogatóban Asszonykám szüleinél. Az ideút meglehetősen szürreális volt, egyes szakaszokon olyan sűrű köd volt, hogy a látótávolság kb. 30 méterre csökkent. A kedvencem mégis az volt, amikor a Mecsekben az egyik hídon olyan érzésem volt, hogy a semmiből jötvünk, a semmibe tartunk és mindkét oldalon a semmi vesz körül bennünket.
Siklóson az első dolgom az volt, hogy felkaptam a fényképezőgépet és felrohantam a várba. Magasabban fekszik, mint a város többi része, így esélyes volt, hogy tudok néhány érdekes képet készíteni. Imádom azt a helyet, tizenkét éve voltam ott először, azóta évről évre felmegyek fényképezni. Az esküvőnket is itt tartottuk, a mindenkori kedvenc fotóim akkor készültek :) Soha nem fényképeztem még ködöt, így csak érzésből dolgoztam, elkövettem néhány olyan hibát, amit gyakorlott fotós biztosan nem tenne. A képek kb. kétharmadát halálra ítéltem, a többi megnézhető a Picasa-n nagyban, vagy idelent kicsiben.
Időben visszafelé haladva igyekszem törleszteni a lemaradásomat. Két héttel ezelőtt négy (pontosabban technikailag kettő plusz két fél, a többi buszos zötykölődés) napot töltöttem Horvátországban céges tréning keretében. A szabad program aránya viszonylag kellemes volt, így lehetőségünk nyílt néhány rövidebb kirándulásra is.
Szállásunk Vodicében volt, a Hotel Olympia nevű négycsillagos szállodában. A csinos recepciós lány szerencsés kezének köszönhetően (le volt téve elé 10 kulcs, ebből húzott egyet) igen kellemes három személyes sarki szobát kaptunk ketten. A sarok jellegéből adódóan két különálló szobánk volt, összesen négy erkéllyel, melyből kettő pont a tenger felé nézett. Az ellátással nagyon meg voltam elégedve, a reggelim gerincét isteni horvát sajtok és sonkafélék alkották, vacsorára pedig igyekeztem halat, rákot és efféléket enni - itt ettem életem eddigi legfinomabb vegyes tengeri salátáját.
Vodice nem különösebben nyűgözött le, kis túlzással olyan, mint egy Balaton melletti kikötőváros, annyi különbséggel, hogy itt némileg több a víz. A belváros része nagyon kicsi, könnyed egy órás sétával bejárható az egész. Ami tetszett, az a döbbenetes mennyiségű kőépület (odafelé gondolkoztam, hogy mit esznek a horvátok, mindenhol csak kő és kő, semmi nem terem arrafelé) és a keskeny sikátorok. Az egész tele van zsúfolva vendéglátóipari egységekkel és pénzváltókkal, hihetetlen forgalom lehet itt csúcsidőben. Szerencsére most nyugi volt, békében lehetett kószálni.
A város tengerpartja mesterségesen létrehozott, apró fehér kavicsos, kifejezetten fájdalmas volt caplatni rajta. Néhány kilométerrel arrébb volt szerencsém látni a rendbetétel előtti állapotokat, ott gyakorlatilag alkalmatlan volt a fürdésre. Márpedig a 26 fok körüli levegő és 22 fok körüli tengervíz hőmérséklet igencsak vonzotta az embert, hogy megmártózzon :) A víz kristálytiszta, egészen a partig kiúsztak a halak, némelyik akkora volt, hogy simán egyben meg lehetett volna sütni. Kicsit szégyeltem is magam, amikor feküdtem a stégen, a napocska pont úgy simogatott, ahogy szeretem és eszembe jutott, hogy mindezt a munkaidő kellős közepén teszem (ráadásul a cég költségén):P
Második napon átruccantunk a Krka nemzeti parkba. Többektől hallottam már, mennyire álomszépek a horvát nemzeti parkok, bár általában a plitvicei tavakat emlegetik, mint kötelező kiránduló célpontot. Nos, ott még nem voltam, de ezek után biztos vagyok benne, hogy ott a helyem! Nem sikerült kiderítenem a tüneményes kisváros nevét, melynek kikötőjéből kb. negyed órás hajókázással eljutottunk a vízesésekig, de el tudnék képzelni ott egy házikót magamnak.
A vízesésről igazából nehéz bármit is mondani. "Csak" egy soklépcsős vízesés, ami egyszerűen inspirálja az embert, hogy még feljebb és feljebb menjen a hegyre és megnézze a következő szintjét is. Imádom az ilyen helyeket, úgyhogy annak dacára, hogy csupán bő egy órám volt a hivatalosan másfél órás túrára, elhatároztam, hogy csakazértis körbejárom a vízesést. Felfelé haladva az újabb és újabb lépcsőkben gyönyörködhettem, majd a sík területre érve a kiépített gyalogos stégeken keresztülhaladva a nemzeti park csendesebb, eldugottabb részeit is megnézhettem. A jutalmam pedig a csúcson várt: letekintve egyben láthattam a park majdnem teljes területét. Sajnos nagyon párás volt az idő és a fényviszonyok is kedvezőtlenek voltak, így a képek a töredékét sem adják vissza a látványnak, de azért néhány.
felfelé
odafent
körbe a gyaloghídon
Hatalmasat rohantam, de nagyon megérte. Az egyetlen szívfájdalmam, hogy Asszonykám nem lehetett ott velem, magunkat ismerve fél napot elmászkáltunk volna egy ilyen helyen.
A másnapi kirándulások annyira nem voltak érdekesek, újabb kővárosokat látogattunk meg, Sibeniket és Trogirt. Ezek nekem túlzsúfoltak és egy idő után unalmasak, mindig is többre becsültem a természet alkotásait, mint az emberét. Természetesen van néhány lenyűgöző épületük, de egy vízesés mellett eltörpülnek ;) A Picasa albumba feltöltöttem néhány ott készült képet.
Összességében kellemes hétvége volt, de Horvátország nem fogott meg különösebben. A nemzeti parkjait nagyon szeretném végigjárni, de a városok annyira nem vonzanak. Hülye befejező mondat egy poszthoz, de most ez van :)