A következő címkéjű bejegyzések mutatása: WoW. Összes bejegyzés megjelenítése

Ezek a rövid írások a tavalyi évben születtek, aktív raider és raid vezetői pályafutásom során. Valahogy rajtam ragadt a bosskillekről szóló hírek írása, én pedig élveztem, ezért csináltam. Gondoltam csokorban szedem és megmentem őket. Fordított időrendben vannak, eddig jutottunk el (a többiek tovább, de akkor én már nem játszottam).


Erkölcsrendészet (Mother Shahraz)
SZIGORÚAN BIZALMAS!
Stormwind SI:7 Műveleti Központ
Mathias Shaw saját kezébe

Mathias Mester,
a Fekete Templomba beépített fedett ügynökünk jelentése szerint a hírhedt, illegális bordélyházat működtető Madame Shahraz a mai napon eltávozott az élők sorából. Ügynökünk - személyes érintettsége miatt igencsak zaklatott - jelentése szerint egy maroknyi szedett-vedett, eleddig ismeretlen személyazonosságú alak érkezett a műintézménybe, magukat kuncsaftnak álcázva. Mikor a Madame személyesen sietett üdvözlésükre, előugrott egy törpe és hangos "Kurvák vére folyjon patakokban!" csatakiáltással rohamra indult. Az igencsak szervezettnek tűnő irreguláis csapat percek alatt vérbe borította az intézményt - ügynökünk csak úgy menekülhetett, hogy halottnak álcázta magát -, majd diadalittasan távozott. Az eset további kivizsgálást igényel, hamarosan tájékoztatom.

Amelia Hastings különleges ügynök

Utóirat: az üzenet öt másodpercen belül megsemmisíti önmagát!

***

Face/off (Reliquary of Souls)
Arcok... minden arc egy más világ.
Hangok... miért viseltek álruhát?
Azt hiszed, hogy lángol, mégis jég marad.
Kimondja a szép szót, de belül szétszakad.
Mosolyogva kér meg, ó mondd csak be szép!
Elfordulsz tőle, és ő arcot cserél.

Kérdés, álnok arccal kérdezel.
Válasz, mit a lelkem nem bír el.
Azt hiszed, ha kérdez, kell hogy válaszolj?
Szerepeket játszik, te azt hiszed humor.
Ha eléri a célját, és te őszinte vagy.
Kimarad a válasz, máris céltábla vagy.
Dinamit - Arcok álruhában

***

A múlt és jelen urai (Archimonde)
Tyrande Whisperwind ajkáról nehéz, hosszú sóhaj szakadt fel, ahogy az egyre közeledő füstfelhőt nézte.
- Igyekezz, Malfurion!
A kortalan arcú druida türelmetlen pillantást vetett az Őrzőre.
- Nem megy gyorsabban. Több időre van szükségem.
- Megtesszük, ami tőlünk telik, de…
A befejezetlen mondat közöttük lebegett, mindketten tudták, mit jelent.

Tyrande megint sóhajtott, majd apró kézmozdulattal az Őrzők maradékát is a fák közé rendelte. Az elfek szó nélkül vetették magukat a sűrűbe, mely minden bizonnyal a halált rejti számukra. A halált, mely felfoghatatlan és ismeretlenül rémisztő volt a számukra. A Világfa megóvta fajukat a természetes elmúlástól, csak erőszakkal távozhattak errõl a világról. És most önként haladtak e sors felé.

Tyrande kémei jelezték, hogy a Hegyért vívott harc nem áll rosszul. Lady Jaina és Thrall harcosai elpusztították a támadók jelentõs részét, a hírek szerint több nagyhatalmú démont is visszaűztek a Semmibe. Azonban ez mind nem jelentett semmit. Archimonde, a renegát eredar egyre közeledett céljához, a Világfához. Ahogy haladt felfelé a hegyen, a fa mágikus potenciálja őt is egyre nagyobbá és erősebbé tette. Az Őrző nem merte elképzelni, mi történik akkor, ha Archimonde átjut az utolsó védőkön és eléri a Világfát. Az utolsó védők… keserűen nézett végig csapata maradékán. Maroknyi Őrző, pár druida és driád, valamint az utolsó életben maradt Ősi Védelmező. Vajmi kevés ahhoz, hogy akár csak percekre is megállítsák az egykori eredart. Pedig Malfurionnak idõre van szüksége. Archimonde baljós alakja átsejlett a fájdalmukban sikoltozó, égő fák okozta füstfelhõn. A Hyjal Hegyért, a Világfáért és talán az elfek létéért dúló harc az utolsó felvonásához érkezett.

Tyrande egyik kéme bukkant fel a sűrűből és gyors léptekkel a nő felé indult. Arcán zavarodottság látszott, ahogy gyorsan térdet hajtott.
- Úrnőm, valami nagyon furcsa történik. Mielõtt az Őrző rákérdezhetett volna, az elf a háta mögé mutatott. Az úton furcsa, szedett-vedett csapat közeledett. Kékes bőrű, robosztus alak vezette őket, mögötte elfek, törpék, emberek és az elsőhöz hasonló alakok kavalkádja, még egy aprócska gnóm is feltûnt közöttük. A csapat határozott léptekkel az elf felé tartott és felsorakozott előtte. Vezetőjük végigmérte Tyrandet, majd mély hangon megszólalt.
- Gondolom te vagy az a Tyrande. A jövőből jöttünk, hogy a segítségedre legyünk. Feltartjuk azt az árulót ameddig szükséges. És jobban szeretünk egyedül dolgozni, lehetőleg ne avatkozz bele.

Az elf elsápadt haragjában. Évszázadok óta elõször fordult elő, hogy valaki nem adta meg neki a kellõ tiszteletet. Már nyitotta a száját, hogy rendre utasítsa az alakot, de az egyszerűen megfordult és otthagyta. Tyrande halottsápadt arca lángvörössé vált és néhány lépést tett a jövevények felé, de azok egyáltalán nem törődtek vele, a Világfa felé tartottak. A robosztus alak utasításokat osztogatott, mire társai kis csoportokra szakadva a környező fák és bokrok közé rejtőztek. Csak ketten maradtak a fa mellett, egy karcsú, páncélos alak és a csapat vezetője. Előbbi zsákjába nyúlt, elővett valamit és hozzákötötte az egyik facsemetéhez.

Archimonde felért a hegy tetejére, lassú, kimért léptei egyre gyorsabbakká váltak, ahogy megérezte a Világfa lenyűgöző energiáját. Felbömbölt és a fa felé indult. Azonban valaki az útjába állt. A démon végigmérte az aprócska lényt és ajka kegyetlen mosolyra húzódott. Dübörgő hangja megremegtette a fákat, ahogy gúnyosan megszólalt.
- Nohát, csak nem egy kedves rokon? Nem hittem volna, hogy ilyen kellemes meglepetésben lesz részem, de megérdemlek egy kis szórakozást mielőtt istenné válok.
Kacaja elnyomott minden más hangot, intésére lángförgeteg indult a vakmerő páros felé. A démonnal szemben álló alak társának egyetlen kézmozdulatára szél támadt, mely kibontotta a facsemetéhez rögzített zászlót. Kéttucatnyi torokból harsant fel a csatakiáltás, ahogy a rejtőzködő csapat a büszkén csapdosó zászló alatt támadásba lendült…

Malfurion tudatához a transz ködén keresztül csak a küzdelem távoli hangfoszlányai jutottak el, de ő nem törődött velük. A druida énekelt. Dala egyre hangosabban és teltebben szállt, lassan elnyomta a küzdelem zaját, körülölelte a Világfát. A lüktető dallam újult erõt adott a megfáradt izmoknak, reményt öntött a szívekbe. A megmaradt fák közül villódzó, lüktető energianyalábok repültek a Világfa felé - wispek. Őrjítő táncuk már-már fájdalmat okozott a szemnek, a világ kezdett összefolyni. Aztán egy szempillantásra néma csend lett. Malfurion a szájához emelte Cenarius kürtjét és belefújt. Az érces hang visszaverődött a sziklákról, átjárta valamennyi lény testét. A wispek örvénylő fénydárdát alkotva önnön testükből Archimonde felé tartottak. A démon felbömbölt, de hangjában nyoma sem volt a korábbi hatalomnak és diadalnak. Helyét átvette a fájdalom, ahogy az egykori eredar megérezte halálának idejét. A következő pillanatban fényrobbanás vakított el mindenkit.

Mire Tyrande visszanyerte látását, már mindennek vége volt. Archimonde teste a Világfa tövében feküdt, a fáradságtól eszméletlen Malfurion mellett. A tisztás üres volt. Egyetlen nyoma maradt a titokzatos csapatnak, akik megmentették a Világfát és vele talán az ősi Lordaeront: a vörös kard jelével díszített lobogó.

***

A'dal kezei (Kael'thas Suntstrider)
„Erő. Energia. Az embereim a Napkút pusztulása óta ettől függnek. Üdvözöllek a jövõben… milyen kár, hogy elkéstetek azzal, hogy megakadályozzátok. Most senki nem állíthat meg. Selama ashal’anore.”

<… majd Shattrath közepén>

„Legyőztetek, de élek... Elkéstetek. Az előkészületek már megkezdõdtek. A mester hamarosan visszatér. Eresszétek le a fegyvereiteket és hódoljatok Kil’jaden ereje előtt!”

Vannak dolgok, amelyeket az ember megérdemel. Megérdemel, mert mindent megtett azért, hogy megtörténjenek. Megérdemel, mert... Tessék? Hogy érted azt, hogy ezt már egyszer ellőttem? Ehh... Akkor újrakezdem.

Kicsiny csapatunk eddigi legnagyobb diadalát aratta. Soha nem fordult még elő, hogy ennyi munkát kellett fektetnünk egy boss legyõzésébe. Az elmúlt estéken azonban újra és újra meg kellett hátrálnunk Kael'thas és csatlósai elől. Kezdeti lelkesedésünk előbb csalódottságba fordult, de hamar perzselő dühbe csapott át. Őrjítő szomjúság töt ránk: vért akartunk inni, vérelf vért. Talán soha nem volt még ekkora energia és akarat ebben a csapatban, a siker nem maradhatott el.

Köszönet mindenkinek a kitartásért és az összpontosításért! Jó veletek játszani *elérzékenyül*

***

Ter(r)on-elhárítók (Teron Gorefiend)
If you have a ghost,
But you don't want to play host,
You can't sleep at all,
So who do you call ...
Ghostbusters - Ghostbusters!

***

Felvettük a kesztyűt (Azgalor)
- Kié ez a kesztyû?
- Ez egy t6 kesztyû, drágám.
- Kié ez a t6 kesztyû?
- Azgaloré.
- Ki az az Azgalor?
- Azgalor egy halott, drágám. Azgalor egy halott.

***

Feltámadás. Fel, támadás! Feltámad? Áááá... *gúnyosan legyint* (Kaz'Rogal)
Nehéz időszak áll mögöttünk, melynek a mai nappal remélhetőleg vége szakadt. Örömteli és kevésbé örömteli RL események miatti rendszertelen online és gyakori offline állapot, a változások generálta toborzási kampány, új tagjaink beilleszkedésének sikere és sikertelensége, valamint a raiderek legfőbb ellensége: a kezdődő nyár.

Az ember természeténél fogva nem szereti a változást, fõleg ha az ilyen gyakoriságú és intenzitású. Rossz kedve lesz tőle, romlik a koncentrációja és megzuhan a lelkesedése is. Szinte mindannyian átestünk ezen, de talán átvészeltük. Tartsuk meg a tegnapi remek hangulatot és a bossok újra hullani fognak!

És hogy a killről is legyen valami: "Ha ma lemegy, mindenkinek fizetek 10g-t" - Ildar.

Olcsójános, de azért hajtsátok be rajta!^^

***

Mindenkinek van egy Árnya... (Shade of Akama)
Ma nagyot nőtt az árnyék,
jön egy újabb kemény bosskill már!

A démoncsapda áll még
de a Megtört vak, s így nincs remény!

Hisz fölé nő az árnyék -
közel már a vég,
hát mért nem kiált még?
Hisz nagyot nőtt az árnyék,
jogos önvédelem már, csak lásd!

Hisz tudjuk, kész a játék,
s e népség ebbõl mit sem lát,
de nagyot nő az árnyék -

de az Ostorraid jön
s a végzet elé vág!

(Ezúton is elnézést az eredeti szöveg íróitól.)

***

Vissza a gyermekkorba (Supremus)
Mindenkiben ott él az örök gyermek, bármennyire is próbáljuk tagadni. A játék öröme könnyedén elragad bennünket bárhol és bármikor. Nem hiszel nekem? Csak gondold végig, mivel töltötted az idődet amikor kicsi voltál: fogócskáztál, bújócskáztál, kidobóst játszottál. Azt mondod már kinõttél ebbõl? Ugyan dehogy! No igen, lehet, hogy a körülmények változtak, de a játék ugyanaz maradt. Nagyméretű túlvilági teremtménnyel fogócskázol, ostromgépek között bújócskázol és vicces vulkánok próbálnak kidobni kék lávagolyóbisaikkal. Aztán a játéknak hirtelen vége szakad, amikor a partnered a kimerültségtõl a földre zuhan.

***

A Vaslédi alkonya (Lady Vashj)
Vannak dolgok, amelyeket az ember megérdemel. Megérdemel, mert mindent megtett azért, hogy megtörténjenek. Megérdemel, mert körömszakadtáig harcolt a bekövetkezésükért.

Vannak tartozások, melyeket meg kell fizetni. Meg kell fizetni, mert így igazságos. Meg kell fizetni, mert így kívánja a Dolgok Mindenen Túli Egyensúlya.

Hetekkel ezelőtt sok-sok órányi küzdelem után is azt kellett mondanunk, hogy ehhez még kevesek vagyunk. Keserű szájízzel, de továbbálltunk más kihívások után nézve. Hiába hulltak más kreatúrák élettelenül a lábunk elé, tudatunk mélyén ott motoszkált a gondolat: nem itt kellene lennünk. Nem itt kellene lennünk, mert valahol a csatornák mélyén gúnyosan kacagva ott vár ránk az, akinek nevét nem tudtunk kimondani anélkül, hogy árnyékot ne vetett volna legfényesebb jókedvünkre is.

Most azonban felvirradt a mi napunk. Mind tudtuk, hogy a nágák úrnőjének halnia kell. Mind tudtuk, szívünkben mégis ott volt a kétely magva, melynek csírázását csak a kiontott vér fojthatta el. Új fegyvereket hoztunk, új csapatot, új taktikát. Új trófea került az Isten Ostorainak dicsőségtablójára. Lady Vashj halott.

***

Anethe Rom (Anetheron)
Megállíthatatlanok vagyunk. Ha valaki nem tetszik, azt bántjuk. Lelökjük a padlóla. Dulván. Vérszomjunk oly' mértékben kielégíthetetlen, hogy az időben is visszamegyünk azért, hogy szomjunkat olthassuk. Démonvérrel, muhahaha! Anettka a lábunk elõtt hever. Ki lesz a következő?

***

Naj'entus Down (High Warlord Naj'entus)
Fekete Templom. Egykoron a draenei vallás központja, ma Outland Urának, Lord Illidannak a székhelye. Mindeddig elkerültük ezt a helyet, de szívünk mélyén tudtuk, hogy nem halogathatjuk tovább az első látogatást. Az oldalsó bejárat elõtt állva egymásra néztünk, majd erőt merítve korábbi gyõzelmeinkbõl átléptük a kaput.

Pusztító forgószélként vágtunk rendet a szánalmas nágák között, a Templomot sziszegő halálsikolyok töltötték be. Nem volt kétséges, hogy ittlétünk hamarosan felkelti valami nagy és veszélyes figyelmét. Így is lett. Naj'entus, a nágalord harci üvöltést hallatva rontott csapatunkra. Borotvaéles koralltüskék hasították a levegőt, csontig hatoló fagy járta át testünket, de minden hiába. Nem lehet kétséges, hogy az Isten Ostorai hatalmasabbak holmi identitászavaros kígyóhalnál!

A chat csatorna, melyen a legjobban éreztem magam WoW-os pályafutásom alatt. Furcsa módon valamennyi guildben, ahol megfordultam, a lockok között voltak a legjobb fejek :) A CG-s csapat hatalmas volt, egy idő után azon vettük észre magunkat, hogy egyre több más kaszthoz tartozó emberke jelenik meg a chat-ünkön, mert elterjedt a híre, hogy ez a banda aztán nem unatkozik a legszörnyűbb farm raid alatt sem.

Máig emlékezetes az a Molten Core raid, amikor megelégelve a sok sírást a lassú banishek (a démonokat átmenetileg más síkra száműző varázslat) miatt, versenyt hirdettem a lockjaim között. A feladat az volt, hogy a halálhoz minél közelebb álló démonokat kellett banish-elni - akik ezáltal immunissá váltak mindenféle bekapott sebzésre a varázslat időtartamára. Well... a következő néhány démon 5-6% életerőtől permanensen banish-ben dekkolt, a győztes végül Qel lett, aki egy 1%-on lévő démont űzött el. Remekül mulattunk. Érdekes módon a raid többi része kevésbé :P

Volt, hogy csapatot szerveztünk a Doomguard idéző varázslat megszerzésének iszonyatosan hosszú küldetéssorozatának végigcsinálására. Jó móka volt, az egyik küldetésben elég durva démonokat kellett ölni a világ vége után két sarokkal. Róluk annyit kell tudni, hogy valami überminimális (1% körüli, vagy alatti) eséllyel dobtak egy olyan tárgyat, amely a papok speciális epic fegyverének egyik alapanyaga volt. Emiatt rendszeresen 3-5 fős csapatok farmolták a démonokat hosszú órákon keresztül. Nos, mi odamentünk, levágtuk az elsőt, aki bizony elhajította ezt a cuccot. Jót vigyorogtunk és csináltuk tovább a küldetést. Kicsivel később találkoztunk egy baráti guild válogatott különítményével, akik ugyanazokra a démonokra vadásztak. Megkérdeztem, mivel is szórakoznak, mire kiderült, hogy több, mint három órája próbálják kiütni ezt a bizonyos tárgyat. Nagyon gyorsan és nagyon nagyot profitáltunk a szerencsénkből ;) Az eset megihlette a "kárvallottat" is, íme a történet az ő inretpretálásában:



Kik is alkották ezt a bagázst? Furcsa módon ma is élénken emlékszem mindegyikükre.
Rizziakh volt a rangidős, belépésemkor a lockok vezetője. Lényegesen idősebb volt nálunk, bőven a harmincas évei végén járhatott. A felesége is a klánban volt. Érdekes figura volt, kicsit elvont, de nagyon egyenes és becsületes. Amikor kilépett a klánból, akkor vettem át én a vezető szerepet. Egy darabig még látogatta a fórumunkat és adott pár tanácsot a csapat kezelésével kapcsolatban, aztán abbahagyta a játékot. Valamikor újra kezdte és most egy másik RP szerveren játszik.

Xanthazar-ról soha nem tudtam sokat. Az ősidőktől kezdve a guild tagja volt, emlékeim szerint az alapító vezető testvére. Hosszú ideig offline volt, amikor újra játszani kezdett, akkor sem akart raidelni. Szerencsére, mivel eléggé tele volt a csapat. Úgy tűnik, a karaktert törölte, jelenleg egy mágus van ezen a néven a szerveren.

Zianide érdekes figura volt. Ő volt az egész csapatból akit legjobban mozgatott a minél jobb felszerelés minél gyorsabban történő összeharácsolása, akár a többiek kárára is. Emellett iszonyúan dekoncentrált volt, ha személyre szóló feladatot kapott, szinte mindig probléma volt vele, illetve a viselkedése miatt is többször érkezett rá panasz. A probléma megoldotta önmagát, valamiért úgy gondolta hogy helye van a szerver top guildjében és jelentkezett hozzájuk. Mindezt úgy, hogy nekünk elfelejtett szólni róla, ami a klánból való azonnali eltávolítást jelentette. Azt hiszem, tőlük másfél hét után rúgták ki, amikor szembesültek a képességeivel és a magatartásával. Megpróbálta visszakönyörögni magát hozzánk, sikertelenül.

Qel volt az első a csapatból, akivel megismerkedtem. Együtt csináltuk végig az 50-es szintű warlock küldetéssorozatot, hamarosan mindketten a rendkívül stílusos kaszával harcoltunk. A problémát az jelentette, hogy szegény srác még a huszadik Nefarian kill után is ugyanezt a kaszát használta. Mindene lilán világított, de képtelen volt egyetlen árva fegyvert szerezni magának. A végén kategorikusan megtagadta, hogy a kezébe vegye a gyűlölt aratóeszközt és inkább puszta kézzel rohangált :) A huszas évei körül járt, nagyon szépen, választékosan beszélt (londoni lévén ez nem csoda), párszor körül kellett íratnom vele egyszerűbb szavakkal, mit is mondott korábban. Elég rosszul viselte a CG agóniáját, abba is hagyta a játékot, bár ahogy látom, mostanában újra online.

Mesana volt az első, akit én vettem fel a klánba. Katasztrofálisan rosz volt az in character RP interjúja, rettenetes angolsággal próbálkozott. Ennek ellenére felvettük, de másnap azért megkerestem és felajánlottam neki, hogy szívesen segítek, h esetleg nem teljesen ért valamit. Erre kiváló angolsággal válaszolt és mondta, hogy rendben lesz. Máig nem értem a dolgot... Egyébként orosz volt, a nehézipari egyetemen tanult, jókat beszélgettünk. Rajtam kívül ő volt a másik lock, aki komolyan vette a raideken nyújtott teljesítményét, egyedül neki volt esélye megszorítani engem. Egyszer szó nélkül eltűnt és a karakter azóta sem aktív.

Nephira. Hú, de nehéz eset volt ez a dán csapat. Csapat, mert vele soha nem lehetett egyedül találkozni, vagy beszélni. A barátnője és az ikertestvére is a klán tagja volt, rajtuk kívül még egy hasonszőrű haverjuk alkotta a bandát (négy gnóm, rettenetes...). Rendszeresen összetűzésbe keveredtem vele, képtelen volt a kiosztott feladatára koncentrálni. Egyszer elég komollyá fajultak köztünk a dolgok, a végén a barátnője jött oda hozzám bocsánatot kérni a nevében. Érdekes módon, amikor később visszanézegettem a szerverre, mindig lelkesen üdvözölt és jókat beszélgettünk. Jelenleg is játszik, az újraalakult Crimson Gauntlet oszlopos tagja.

Yvrainne kiakasztó csajszi volt. Neki a WoW egy újabb chatszobát jelentett, amit a permanensen aktív MSN és az állandóan a fülén lógó telefon mellett használt. Nem volt olyan raid, hogy ne a barátnőivel csevegett volna, ez szépen kihatott a teljesítményére is. Ennek ellenére nagyon aranyos és jópofa volt. Amikor volt egy nagyobb kilépő csapat, ő is távozott velük, de még sokáig tartottuk a kapcsolatot. Néhány hónapra eltűnt, majd mikor visszajött, kiderült, hogy minden szabadidejét rajzolni tanulással töltötte. Aztán megint eltűnt és már a karakter sem létezik.

Ha már a kiakasztó egyéneknél tartunk, azonnal beugrik Raelissa neve. Hujujuj... A guild drámakirálynője, iszonyat nagy dumás figura, szerver szinten hírhedt cybor-királynő. Nagyon fiatal angol srác volt, aki soha nem tudta befogni a száját, rendszeresen összekapott valakivel, tele volt figyelmeztetésekkel, szinte végig a klánból való kirúgás szélén táncolt. Ennek ellenére népszerű emberke volt, igazi egyéniség. Érdekes módon, amikor elhatározott valamit, azt keményen végigcsinálta, amikor úgy döntött, hogy ő bizony keményen odateszi magát a raiden, akkor az úgy is történt. Jelenleg a CG warrior classleadere. Közel a világ vége :P

Úgy látom, a végére maradtak a problémásabb emberek. Hayes. Talán soha nem találkoztam még ennyire öntelt, arrogáns, szocializálatlan, bárminemű értelmes emberi kapcsolatra alkalmatlan emberrel. Aztán persze kiderült, mi az oka. A srác tizenhat éves kora óta hivatásos katona volt az izraeli hadseregben. Olthatatlan gyűlölettel viseltetett a shadow priestünk iránt, soha nem állta meg, hogy be ne szóljon neki valami miatt, csupán azért, mert ő pedig iraki volt. Nagyon durva vitáim voltak vele, sajnos eredménytelenül. Hiába tiltottam el a raideléstől mindaddig, amíg nem képes legalább a minimálisan elvárt dolgokat megtenni, a raid leaderünk nagy haverja volt, aki állandóan spotot adott neki (no igen, kellemes kis hatalmi villongások voltak közöttünk).

Trish sokáig a kedvenc lockom volt. Én interjúztattam, simán bejutott. Rengeteget beszélgettünk mindenféle témákról, rendszeresen mesélt az új barátjáról, párszor tanácsot kért, mind a játékon belüli, mind azon kívüli dolgokban. Aztán egyszer egy véletlen elszóláson keresztül kiderült, hogy a valóságban fiú és egy éven keresztül szórakozásból hazudozott nekem. Soha nem tudtam elfogadni a bocsánatkérését. Elküldtem pszichiáterhez, magamban pedig egyszer és mindenkorra eldöntöttem, h soha többet nem próbálok meg interneten nemhogy barátságot, de még ismeretséget sem kötni. Jelenleg a CG officere és nagyon örül, ahányszor lát. Én kicsit kevésbé, de azért már szóbaállok vele :P

Coldezice is "saját" recruit. Teljesen véletlenül talált ránk, amikor kiderült, hogy páran magyarok vagyunk. Hamar belevetette magát a raidelésbe, azok közé tartozott, akik nagyon komolyan vették a dolgot, mindig maximálisan felkészülten jött mindenhova és nagyon sérelmezte, ha mások nem így tettek. Ebből viszonylag sok konfliktusa is volt, mivel mindig szóvá tette ha nem tetszett neki valami. Mindezt igen markáns és határozott stlíusban, volt olyan, hogy a klánunk vezetője hívott fel, hogy be tudnék-e logolni, mert Cold a kirúgás szélén táncol és mennem kellene békíteni. Valahogy mégis kihúzta nálunk, mert az ellentétek dacára imádta a guildet és mindent megtett a sikerünk érdekében. A múltkoriban váltottam vele egy mailt, másik szerveren játszik és hardcore módon raidel.

Melfeena megjelenése egy rémálom volt. Őt azt hiszem úgy vették fel, hogy engem csúnyán megkerültek. Szerver szinten közismert bajkeverő és drámakirálynő volt, tökéletesen illett a CG-be :P Amúgy egy fiatal skót srác volt, Raelissa nagy haverja, együtt "szerepjátszották" a leszbikus warlockjaikat Goldshireben. Raidteljesítményéről nem lehet beszélni, olyan szinten értékelhetetlen volt.


Így visszaolvasva eléggé súlyos csapatom volt :) No igen, az RP szerver csak úgy vonzotta az egyéniségeket és a nehezebb természetű embereket. Ennek ellenére nagyon sok kellemes emlékem van velük kapcsolatban (a kellemetleneket pedig az emberi agy ugyebár egyre mélyebbre és mélyebbre tuszkolja, amíg már képtelen lesz felidézni őket - és ez jól is van így) és ha a CG-re gondolok, még mindig a WoW-os "anyaguildem" van előttem. Viszont Diandra, a te emlékeidre kíváncsi lennék a lockjaimmal kapcsolatban (különös tekintettel Coldra és Raelissára, emlékeim szerint ők voltak a kedvenceid^^).

Amúgy még nem gyógyultam meg teljesen, ezért ezek a szentimentális, visszatekintő posztok ;)

Próbálok rendet rakni a gépemen, de csúnyán elakadtam. Megtaláltam ugyanis a WoW screenshotjaimat tartalmazó mappát... Döbbenetes mennyiségű élményt idéznek fel bennem a képek, jókat és kellemetleneket egyaránt. Ki vagy mi voltam a játékkal töltött idő alatt?

Először Bicskásként, a troll rugóként ismertek. Közöm nem volt a játékhoz, PvP talentezéssel szenvedtem fel magamat 60-as szintre, máig sem tudom, hogyan. Akkortájt még nem töltöttem annyi időt a játékkal, hogy komolyan raideljek, így egy eléggé rosszul működő klán tagjaként csak a kezdő instákba jutottam le. Igazából nem is hiányzott, hogy komolyabban vegyem a játékot. Bicska évek óta nyugdíjas, átment a Dark Portalon és letelepedett Thrallmarban, ahol helyi látványosságként szolgál oldschool felszerelésével és különös becsben tartott ikerpengéivel.

A félig démoni születésű warlock, Kanaloah Sweetwater bőrébe bújtam. Vannak, akik a mai napig így ismernek, a nickem is innen van. Kana volt és lesz a szívem csücske, rajta keresztül tanultam meg, mit jelent a raidelés a WoW-ban. A szerver második legjobb guildje, a Crimson Gauntlet színeiben a warlockok vezetőjeként végiggyalultam a vanilla WoW jelentős részét, csak C'Thun és Naxxramas állított meg bennünket. Fél HC guildként remek eredmény volt, de aztán a vezetőnk kilépésével a CG idétlen gyerekek hatalmi játékszerévé vált és hamarosan összeomlott. Bár az újabb guildemben szívesen fogadtak, valahogy nem éreztem magam olyan jól, mint korábban. Kanaloah szíve a CG-ben maradt.

Ez vezetett ahhoz, hogy újból személyiséget váltottam: megszületett Busma, a draenei sámán, aki már egy másik szerveren kezdte meg életét. Néhány héttel azután, hogy csatlakoztam az Isten Ostorai klánhoz, felkértek, hogy legyek a sámánok vezetője, majd rögtön ezután a raidek healer leaderének szerepét is rám osztották. Innen már nem volt visszaút, hamarosan raid leaderi pozícióban találtam magam. Ekkor tanultam meg, mit jelent a minmaxolás, a taktikák pontos ismerete. Eleinte nagyon élveztem a dolgot, de aztán azon vettem észre magam, hogy offline is egyre több időt töltök a játékkal. Amikor ez elérte a napi 4-5 órát, ráébredtem, hogy alkottam magamnak egy második munkahelyet. Úgy döntöttem, elég. Kitűztem egy célt és ígéretet tettem magamnak, hogy amint elérem, visszalépek. Elértem, megtettem.

Két hónap szünet következett, amikor a WoW közelébe sem néztem. Megvettem a Warhammer Online-t... Előbb Burlogh Greenarrer, az enyhén őrült goblin squig herder, majd Erohin Blueblood, az arisztokrata elf archmage alakjában aprítottam a másik oldal képviselőt. Mindkettőjükkel való játékot élveztem, de közel sem jelentettek annyit, mint a WoW karaktereim. Sajnos a gépem még a játék minimális erőforrás igényének legalsó szintjét is alig érte el, így látszott, hogy hosszú távon nem fog menni a dolog. Aprócska baráti társaságunkból álló klánom tagjai egyre ritkábban logoltak be, ráadásul kijött a WotLK. Nem kellett hozzá sok idő és mindannyian visszamentünk WoW-ozni.

Szegény sámánomhoz a végére annyi kellemetlen emlékem kötődött, hogy képtelen voltam vele játszani, így egy rövid időre újra Kanaloah lettem. Gyorsan rájöttem, hogy a casual életmód nem nekem való, hiányzott a raidelés, amit viszont a megváltozott körülményekre való tekintettel nem akartam felvállalni. Így felfüggesztettem az accountomat, egy ideje nem játszom, de ki tudja, mit hoz a jövő!


Minden karakter, akikkel játszottam, hozzátett valamit az egyéniségemhez, mindegyikükön keresztül tanultam valamit. Sok időm ment rá a játékokra, visszatekintve néha túl sok is. Összességében mégis megérte a dolog, hiszen játszani jó :)

Vannak olyan napok, amikor az ember ül az irodában és magában számol visszafelé 28800-tól. Aztán mielőtt teljesen bekattanna, elkezd random weboldalakon nézelődni. Valahogy így sikerült pár WoW-os témájú továbblinkelést követően rábukkannom a Lángoló Rubin Krónikáira. Utána elvoltam vele pár napig, muszáj volt az elejétől végigolvasni az egészet.
A történet egy, az Argent Dawn RP szerveren lakó klán, a Flaming Ruby tagjairól és a velük történt eseményekről szól. Rajzolója Chidori, civilben a húszas évei végén járó dán leányzó.

Míg a legtöbb WoW-ra épülő webcomic a játék aktualitásairól és jellegzetességeiről szól, a TFR az esetek túlnyomó részében a klánnal/klánban történt események egyéni szempontból történő megvilágítását, kvázi feldolgozását tartalmazza. Kifejezetten szórakoztató végigolvasni az aktuális epizódot, majd az információtöredékekből összerakni, vajon mi is történt valójában. A szereplők ez esetben nem kitaláltak, mindegyikük mögött ott a játékos személyisége és egyénisége. A grafika bűbájos, elnagyolt ceruzarajz nagyon élénk színekkel. Pont, mint a WoW :)

Chidorinak sikerült annyira megszerettetnie velem ezt az elborult csapatot, hogy egy ideig fontolgattam a szerverükre költözést és a klánba jelentkezést.
Aztán rájöttem, hogy nekem egyszer és mindenkorra elég volt az RP szerverből, illetve a jellemzően egy nemzet tagjaiból összeálló klánokból. Felsejlett pár emlék az első klánom, a Crimson Gauntlet életéből. Soha annyi drámakirálynőt nem láttam egy helyen összezárva (a többségük szigorúan női karakterrel játszó 18-20 év körüli finn srác volt) és többet nem is akarok :)

Szóval ha van egy unalmas délelőttöd, akkor nézz rá a TFR-re, érdemes!

“Ha életedben a sikert A-nak vesszük, akkor A=x+y+z. x a munka, y a játék, z pedig az, hogy befogod a szád.” - Albert Einstein

Amióta az eszemet tudom (mármint amióta tudatosan tudom ;) imádok játszani. Általános iskolás voltam, amikor szüleim megleptek egy Commodore 64-gyel. Szegények, fogalmuk sem volt arról, mit indítanak el ezzel...

Élénken rémlenek az angol fakultációk, amelyeket ellógtam, mert éppen játszottam és bevallom, pironkodva gondolok vissza azokra a délutánokra, amikor hazaérkezésem után az első dolgom volt a gép bekapcsolása és csak akkor vettem elő a tankönyveimet, amikor anyu belépett a lakásba. Hétvégi programként hamarosan beköszönt életembe a szerepjáték, majd a Túlélők Földje. Ez a hármas végigkísérte a középiskolai éveimet is (a gépet természetesen időközben PC-re cseréltem), egy időre kiegészülve a Hatalom Kártyáival. Egyetemistaként a szerepjáték sajna egyre ritkábbá vált, a TF-re viszont egyre több időt fordítottam és megmaradt rajongásom a számítógépes stratégiai és szerepjátékok iránt.

Amikor megkezdtem önálló, felnőtt életemet, egyértelművé vált, hogy a munka ellenére is megmarad a játékok iránti vonzalom. Szerencsére Asszonykám is vevő volt erre, így gyorsan szaporodni kezdtek a lakásban a társasjátékok. Jellemzően továbbra is a stratégiai vonalon mozogtunk, ami aztán kiegészült a különféle kétszemélyes játékokkal. Korábban értetlenül szemléltem az MMORPG-ket, de amikor beköttettem otthonra a netet, kíváncsiságból kipróbáltam egyet. A Rose Online nevű koreai rettenet vezetett ahhoz, hogy részt vegyek a World of Warcaft nyitott béta tesztelésében, majd beszerezzem a játékot is, amit később rövid időre a Warhammer Online követett. Ráérő (munka)időmben kipróbálgattam egy halom online játékot is, bár ezek nem túlságosan kötöttek le. Egyedül az Adventure Quest az, amiben hosszabb távon is látok fantáziát, kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) megszakításokkal szoktam vele játszogatni.

Az utóbbi időben drasztikusan visszaesett a játékra fordított időm. Pici fiam gondoskodik arról, hogy semmi olyasmibe ne lehessen belekezdeni, ami 15-20 percnél hosszabb folyamatos odafigyelést igényel :) Előbb a társasjátékok kerültek perifériára, néhány hete pedig a WoW előfizetésemet is felfüggesztettem. Játszani azonban kell!

Azt hiszem, megtaláltam a megfelelő eszközt: egy hónappal ezelőtt beszereztem egy Wii-t. Akkor keltette fel a figyelmemet a konzol, amikor felbukkantak a neten az első Guitar Hero videok. Aztán a múltkoriban kicsit jobban utánanéztem a dolognak, előterjesztettem otthon az ötletet, ami - legnagyobb meglepetésemre - teljes támogatásra talált. Guitar Herom ugyan nincsen (néhány percig levegő után kapkodtam, amikor megláttam, hogy a társasági játékot lehetővé tevő verziója durván 50 ezer forintba kerül), viszont szaporodnak a kipróbált és megfelelőnek ítélt játékok.

Nagyon tetszik a konzol aktivizálási lehetősége: nagyjából fél perc alatt bekapcsolható és indítható is az éppen bent jévő játék, illetve egyetlen gombnyomásra gyakorlatilag bármelyik játék bármely fázisában felfüggeszthető. Nekem pedig pont erre az emergency lehetőségre van most szükségem.

Magával ragadó a Wii alapkoncepciója is, ami arra vezetett, hogy a piacon lévő konzolok közül ezt válasszam. Azok a játékok, amelyek kihasználják a Wii adta lehetőségeket, kisebb-nagyobb mértékben megmozgatják az embert, vagyis nem a forgószékemben kuporogva nyomogatom a gombokat és kattogtatok az egérrel. A logika ugyebár az, hogy a konzol távirányítójának, illetve a hozzá csatolhatú ún. nunchuk mozgatása generálja a játékbeli történéseket. A jó Wii játék számomra az, amelyik minél jobban kihasználja ezeket a lehetőségeket, így teljesen egyedivé téve magát. Nem tagadom, néha mókásan nézhetek ki, ahogy a szobában ugrálok a rumbatökként funkcionáló távirányítókkal, miközben a tévéből szamba zene árad, vagy amikor lihegek egy-egy hosszabbra nyúló teniszröpte után, de nem különösebben zavar.

Meglepő módon ez az első olyan játék, amit a család is őszinte lelkesedéssel fogadott. Egyelőre úgy néz ki, hogy ahova megyek, oda megy a Wii is és hamarosan huszonöttől hatvan éves korú családtagok csapkolódnak a teniszütőt szimbolizáló távirányítóval a kezükben :)

Well... a siker receptjének legalább harmada a kezemben van ;)

A gyomrom forog, amikor a kereskedelmi televíziók témakereső hiénái rálelnek valami olyanra, ami kellőképpen érzelmes és megható ahhoz, hogy rá lehesse szánni egy negyed-fél órás spotot. A siker titka, hogy lehetőleg halálosan beteg/szegény/éhező/családjától elszakított kisgyermek/fogyatékos/idős ember szerepeljen benne, akinek az élete/műtéte/boldogsága csakis attól - az amúgy aprópénztől - függ, amit a jótét csatorna önfeláldozóan felajánl számára. És ami egyébként a műsor elékészítési költségének és a közben befolyó reklmábevétel töredéke... Éppen ezért igyekszem elkerülni az effajta műsorokat (és úgy általában mindent, ami a televízióban megy - leszámítva persze kedvenc sorozataimat) és az ilyen típusú "jótékonykodást". Tudom, hova adom az adóm 1%-át és azt is, melyik az a szervezet, amelyet évek óta támogatunk. Azt hiszem, ennél több nem nagyon várható el társadalmi szolidaritás jogcímén, hacsak az ember nem akar lelkileg és anyagilag egyaránt beleroppanni a dologba.

Vannak azonban olyan esetek, amikor teljesen más színezete van a dolgoknak - legalábbis számomra. Valószínűleg azért, mert kapcsolatban vannak az egyik kedvenc időtöltésemmel, másfelől pedig nem érzem bennük azt az izzadságszagú "reklámcsinálást", mint a fent leírtakkal kapcsolatban.
Májusban járta be a WoW-val kapcsolatos fórumokat Ezra Chatterton története. A kissrác a Make-A-Wish alapítványon keresztül látogatást tehetett a Blizzard központjában, ahol Jeff "Tigole" Kaplan, a játék lead designere fogadta és töltött vele el egy napot. A kisfiú azóta meghalt, játékbeli alteregója azonban tovább él Ahab Wheethoof, a kutyáját kereső tauren képében, aki a kisfiú hangján szólal meg a játékban. Az eset egyébként nagy port kavart mind a játékosok körében, sajnálatos és megdöbbentő módon az emberi rosszindulat, irigység és primitivitás valamennyi árnyalata előkerült a fentiek kapcsán.

Néhány héttel ezelőtt találkoztam azzal a történettel, ami ezt a postot inspirálta, azóta újra és újra eszembe jut. Ezúttal a Blizzard saját kezdeményezéséről van szó, mellyel Dak Krause számára állítanak emléket az alábbi verssel:

Gimnázium óta nem olvasok verset. Egyszerűen nem kedvelem a stílust, olvasási módszerem alkalmatlan arra, hogy verseket olvassak és értelmezzek. Ez valahogy mégis megérintett, újra és újra végigolvastam. És amikor a siteon, ahol először láttam, megjelentek az első fordítások, úgy éreztem, nekem is el kell készítenem a sajátomat. Íme:"

Azóta is gyakan eszembe jut a történet és mindig szomorúság fog el. Az ősi buddhista tanítás szerint "Ültess egy fát, nemz egy gyermeket, vagy írj egy könyvet és halhatatlan leszel!” Úgy tűnik, a modern kor is kineveli a saját "örökkévalóság-formáit"...