Jaj, de nagy bajban vagyok. Jó régen akartam írni Marjane Satrapi Persepolis című képregényéről, de alkotói válságom lustaságom megakadályozott benne. A szerző iráni értelmiségi család sarja, akit felvilágosult szülei külhonba menekítenek az iszlám forradalomi rendszer elől, majd felnőttként visszatér hazájába és végiggszenvedi az identitáskeresés fájdalmait. Mindezt rendkívül egyenes, szókimondó stílusban, fekete-fehér, minimalista paneleken. Mégsem kizárólagosan életrajzi műről van szó, ez csak keret ahhoz, hogy a szerző szemén keresztül bemutassa a nyugat számára Iránt. Nem akarok részletesebben belemenni a dologba, a lényeg az, hogy lenyűgöző alkotásnak tartom és mindenki számára elolvasásra javasolom.
És amiért bajban vagyok. Asszonykám meglepett Satrapi Asszonybeszéd című minikötetével, amely a Persepolis rajzolása közben született, mintegy melléktermékként. Szemben az ismeretterjesztő, komoly témákat boncolgató Persepolis-szal, az Asszonybeszéd könnyed, szórakoztató írás próbál lenni. Nos, számomra nem az.
Pedig a keret adott: családi vacsora utáni teázás a szerző nagymamájánál, amelyen csak a nők vesznek részt és beszélgetnek. Pontosabban pletykálnak. A nők Iránban is nők, a téma a párkapcsolat és a szexualitás. Szó esik házastársi hű(tlen)ségről, menyasszonyvásárlásról, a szüzesség értékéről és fetisizálásáról, a szülők által megszervezett házasságról, homofóbiáról, plasztikai műtétről. Valahol mind ugyanoda vezethető vissza: hagyományokra és az anyagi javak iránt érzett (beteges) imádatra. Értem, hogy a történetek szórakoztatni akarnak, de engem a többségük elkeserített, aztán ahogy haladtam előre, feldühített, sőt, mire a könyv végére értem, kifejezetten taszított.
Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült megértenem, mi a bajom az egésszel, valószínűleg az emberi ostobaság és közönségesség, ami úgy tűnik, egyetemleges, vallástól és kulturális háttértől független. Kizárólag az utolsó képsoroknak köszönhető, hogy letettem és nem sarokba vágtam a kötetet, de ezt hadd ne spoilerezzem el. Maradjunk annyiban, hogy Iránban is minden (sikeres) férfi mögött ott áll egy nő.
A Hódítók végzete kapcsán írtam, hogy ez a képregény lesz a következő, ami be fogok szerezni. Soha nem voltam sci-fi rajongó, Asimov, illetve Damon Knight volt az, akiktől olvastam bármit is (az Alapítványnak csak az eleje tetszett, Knight viszont egyenesen lenyűgözött), filmben kizárólag a Star Wars trilógiát láttam, sorozatok közül pedig a Babylon 5, Stargate és némi BSG volt terítéken. Éppen emiatt nem nagyon hozott lázba a képregény, amikor hónapokkal korábban belelapoztam, nem éreztem azt, hogy nekem erre feltétlenül szükségem van. A Hódítók Végzete azonban fellelkesített a francia képregények iránt és megvettem a Metabárókat. Hát izé... azt hiszem, eladó.
Pedig a történet nem indul rosszul. Megismerkedünk a Metabárók hermetikusan elzárt bolygójával, amely annak ősi titkát rejti, hogyan képesek tonnás márványtömböket megmunkálni és rejtélyes módon egyetlen éjszaka alatt telepakolni velük egy teherhajó rakterét. Egy véletlen baleset azonban összezavarja a család világát és életét, megjelenik a fél univerzum, hogy ha kell, erővel szerezze meg a titkot. Eddig a pontig kifejezetten kellemes olvasmányról van szó, itt még azt hittem, hogy egy sci-fi "családregényt" fogok kapni. Azonban nem így lett.
A sztori itt átmegy elborultba, kishíján kiírtják az egész családot, az egyetlen túlélő, a mindenkori Metabáró életét követhetjük végig két generáción keresztül. Hogyan válik a császár kegyeltjeivé, miért és hogyan készülnek el irtózatos erejű fegyvereik, mi áll a brutális beavatási szertartás hátterében. A történet sötét és nyomasztó, fröcsköl a vér, pusztulnak az ellenfelek, néha az ártatlanok is. A Metabárók az átlag halandók fölé emelkednek, univerzumokat képesek elpusztítani, a kegyetlenség és az érzéketlenség teljesen természetes számukra. Bár a világ elismert védelmezőinek számítanak, egyre inkább antihőssé válnak, ami nekem nagyon nem jön be, szeretek azonosulni a szereplőkkel ahhoz, hogy igazán élvezni tudjam a történetet. Mivel nem vagyok Dűne rajongó, nem igazán sikerült értékelnem a rengeteg "herbertes" áthallást és továbbgondolást sem (majd odaadom a kötetet Fallout-nak és ő jól megkritizál :)).
Amivel számomra teljesen szétmegy az egész képregény, az a komor cselekményt és hangulatot finomítani próbáló két robot. Ők a Metabáró lakhelyének működtetői és a gazdájukra várakozás üres óráit csevegéssel ütik el, a narrátor szerepét betöltve. A probléma a rettenetes mennyiségű antropomorf megnyilvánulás, amelyek olyan szinten gyengék és erőltetettek, hogy percekre megölik a hangulatot. Igazából nem tudom eldönteni, hogy eredetileg viccesnek vagy tragikusnak szánta őket a készítő, de számomra az emberi érzelmek gépiesítése (pl. az érzelmes történet hatására az egyiküknek folyton kiég egy diódája, vagy állandóan gépolajat kell innia) inkább a szánalmas kategóriába esik.
A képi megvalósítás az, ami viszont lenyűgöző. Festményszerű bolygó- és űrképek, aprólékos közeliek, kidolgozott szereplők. Alapvetően ellenérzéseim vannak a színes képregényekkel kapcsolatban, de itt nagyon kellemes a szívilág. Csak éppen sci-fi, nem fantasy :P
Igazából ez az első olyan képregény, amiről írok és nem tetszik, úgyhogy nem is nagyon tudok többet összeszedni róla. Valószínűleg adok neki egy második esélyt, hátha letisztul egy kicsit a történet, de egyelőre nem tartom valószínűnek, hogy beszerzem a további köteteket is.
Nem sok szerencsém volt eddig francia képregényekhez. Az Asterix sorozatból még anno az Alfában (?) olvastam néhány részt és egyszer talán a kezembe akadt egy Lucky Luke kötet is, de a triumvirátus harmadik tagját, a Tintint egyáltalán nem ismerem. Az új generációs képregények közül tervezem ugyan a Sörmesterek, a Largo Winch és a Metabárók beszerzését, de még nem került rá sor, így az első francia alkotás, amelyet megvettem, a Hódítók Végzete volt.
Alapban el vagyok ragadtatva a nagyalapú könyvektől, de ez azért nekem is kicsit túlzás volt - a kötet akkora, hogy megemelni is nehéz (közel kétszáz A/4-esnél is nagyobb oldal), így csak speciális pózokban lehet olvasni :) Ha ehhez hozzáteszem, hogy gyakoriak a kétoldalas képek, melyek befogadásához minimum másfél méter távolságra kell tartani a könyvet, ráadásul az oldalak fényesek (!), el lehet képzelni, milyen vizuális élményt nyújt a kötet. A legszebbek azok a gigantikus oldalképek, melyek a múlt századi metszetekhez hasonlítanak. Olvasás közben többször olyan érzésem fogott el, mintha valamelyik klasszikus kosztümös történelmi filmet (Kleopátra, Ben Hur, stb.) nézném. Színpadias képek, agyoncicomázott ruhák, csatapáncélba öltöztetett lovak és kosok, egyszerűen csodálatos.
A kötet három történetet (illetve inkább történetfüzért) tartalmaz. A nyitó történet, az alig pár oldalas "A katedrális" tökéletesen megalapozza a hangulatot. Két ember történetén keresztül mutatja be egy egész emberöltő eseményeit és egy nép sorsát. Az Érsek hadseregével megtámadja az Építész városát és dacára a mester halálos csapdáinak és bevehetetlen falainak, kiéheztetve a védőket el is foglalja azt. Mindezt csupán azért, hogy meggyőződjön az Építész zsenialitásáról és rákényszerítse egy monumentális, vízen úszó katedrális megépítésére, mely halhatatlanná teszi a nevét. A történet lezárása remekül megalapozza a kötet hangulatát, melyen a bosszú állandó motívumként vonul végig - legyen az akár a felsőbb hatalmak, akár az emberek nemes, keserű, vagy aljas indokból fakadó szándéka.
A második blokk öt rövid, cím nélküli történetből áll, melyek mindegyike nagyon ütős (és sötét, megkockáztatom, hogy már-már morbid) csattanóval ér véget. Nagyon kellemes dark-low fantasy (nem tudom, van-e ilyen hibrid műfaj, én most megalkottam ;) füzért kapunk, a stílus egy kicsit a Conan történeteket idézi: nyers, fizikai erőre és komor, bevehetetlen falakra épülő világ, melyben a mágia az ésszel felfoghatatlan misztikum és babona szintjén jelenik meg. A szereplők kemény, megállíthatatlan férfiak, akik örök körforgásban élnek és halnak: a Hódító hadserege útnak indul, hogy leigázza az egész világot. A legyőzött népek behódolnak és korábbi ellenségeik oldalán hajszolják az egyébként sehol meg nem jelenő, csak a szavakban élő mitikus vezér megalomán célját. És ha egy teljes hadsereg esik áldozatul az aktuális hadjáratnak? Nem számít, hiszen a Hódító emberanyaga végtelen: "És akkor a Hódító seregei nekiindultak hogy leigázzák a világot..."
A könyv legnagyobb része az Arn bosszúja címet viseli (ez eredetileg két kötet volt, mi szerencsére megkaptuk egyben). Hú, ez egy nagyon fajsúlyos darab! Maga a története nem túlságosan egyedi: Arn, a birodalom uralkodójának fia kénytelen végignézni, ahogy nagybátyja lemészárolja egész családját, őt pedig rabszolgaként egy kőbányába veti. Arn hosszú évek kemény fizikai munkájának hatására félelmetes erejű férfivá válik, megszökik és elindul, hogy beteljesítse bosszúját. Végignézhetjük megpróbáltatásait a kegyetlen sivatagban, szembesülését a múlt árnyaival és önmagával, hadvezérré válását és hadjáratát, melynek végén vagy a halál, vagy a trón várja. Megint Howard ugrik be, de most inkább Kull, illetve Bran Mac Morn történetei, egy kis Dark Sun-os "éljük túl a kegyetlen sivatagot és a többi humanoidot" feeling-gel ötvözve . Nagyon részletesen kidolgozott, komor, véres világot ismerhetünk meg, tucatnyi népet, akik egyesülnek Arn vezetése alatt. A rajzok döbbenetes erejűek, az egyes törzsek még akkor is kultúrát és egyéniséget kapnak, ha csak pár képen jelennek meg: mindegyiknek megvan a maga fegyverzete, öltözete, szokásai. A kötetben ez az egyetlen alkalom, amikor a szereplők kidolgozottak, mint a csodálatos tájképek.
Gondolom a fentiekből látszik, hogy teljesen elvarázsolt a Hódítók végzete. Nagyon rossz képregényolvasó vagyok, a történet mindig jobban érdekel, mint a képi megvalósítás, de itt elvesztem, életemben először fordult elő, hogy egy képregényt elővettem "csak úgy" lapozgatni és nézegetni. Olyan hangulata és atmoszférája van az egésznek, amit egyszerűen látni kell. Sokan kritizálták a történetek színvonalát, nekem nagyon bejöttek, a töredékek és a hosszabb lélegzetű egyaránt. Azt hiszem megyek és ma megveszem a Metabárókat, éljen a francia vonulat :)
A vámpírosdi után úgy gondoltam, belenézegetek a többi magyarul kiadott mangába is, beszereztem a Berserk első kötetét. Végigolvastam, aztán elkezdtem vakarni a fejemet, hogy ez most mi a jó fene volt.
Addig rendben, hogy dark fantasy/horror mangáról van szó, ezért a rajzok és a sztori is sokkal keményebb, mint amire számítottam, de azért ez enyhe túlzásnak tűnt. In medias res kaptam a képembe egy rosszarcú, félszemű, szadista és pszichopata tömeggyilkost, akinek a fémbal kezébe egy kisebbfajta tüzérségi osztag van beépítve, van egy ötlövetű kézi nyílpuskája és egy akkora kardot lóbál, hogy néha nem fér rá az oldalra. Megy előre, mindenkit agyonvág, legyen az akár ember, akár a vállán lévő furcsa alakú, időnként vérezni kezdő sebhely vonzotta démon. Ő Guts, a Black Swordsman.
Megjelenik pár mellékszereplő, a legtöbb simán elhullik, bizonyítandó, hogy ez bizony egy kemény világ, ahol a gyengéknek és az ártatlanoknak ez a sorsa. Egyedül egy Puck nevű elf (az ír fairie-re hasonlít, apró tündérszerű lény, képes repülni, észleli a körülötte lévő emberek érzéseit, illetve a tarsolyában lévő tündérpor kiváló gyógyító eszköz) marad életben, aki az enyhén idegesítő humort hivatott képviselni. Ami érdekes lehet még, az a behelit nevű izé, ami leginkább egy tojás alakú, elnagyolt emberi arcot formázó bigyó. Nagyjából ennyi derül ki az első füzetből.
Nem igazán éreztem, hogy nekem erre pénzt kellene szánnom, de mindenhol olyan egyöntetű lelkesedéssel beszélnek a sorozatról, hogy úgy döntöttem, kap még egy esélyt. Viszont átálltam elektronikus olvasásra, keresgéltem erre-arra, letöltöttem pár részt és nekiláttam.
A második és a harmadik kötet még mindig zavaros kicsit, bár már kezdenek érthetőbbé válni bizonyos dolgok. Kiderül, hogy a behelit képes megidézni az Isten Kezét, egy csoportnyi isteni hatalommal bíró démont, akik a sötét isten személyes szolgái. Képesek emberfeletti erejű szörnnyé, Apostollá változtatni azt, aki birtokolja a behelitet és meghozza a maga áldozatát: feladja azt, aki vagy ami a legfontosabb a számára. Kiderül az is, hogy Guts ismeri és gyűlöli az Isten Keze egyik tagját, a Femto nevű démont és minden vágya, hogy végezhessen vele de jelen helyzetben még csak megsebezni sem tudja. Nagyjából ennyit tudunk meg a Black Swordsman történetszálból.
Az Aranykor címet viselő szálban visszaugrunk a múltba, hogy magyarázatot kapjunk arra, milyen események formálták ilyenné Guts személyiségét, mi rejtőzik valójában az Apostolok létezése és a világ káoszba fordulása mögött. Azon vettem észre magam, hogy szépen lassan beszippant és magával ragad a Berserk világa, egyszerűen nem tudtam abbahagyni az olvasást. Nem elég, hogy olvasmányos és fordulatos, nagyon jól eltalált a szereplők jellemzése. Nincsenek a személyiségükhöz nem illő cselekedeteik, minden, amit csinálnak logikusan, ezáltal nagyon szépen építkezik a történet. Természetesen gyakran megszakítják a különféle csatajelenetek, de ezeknek is helyük van a sztoriban - még akkor is, ha jobbára futólag átlapoztam ezeket az oldalakat, mivel előfordult, hogy akár 10-15 is akadt belőlük szinte szöveg nélkül.
Az Aranykor tehát Guts Black Swordsman-né válását meséli el. Feltűnik csecsemőként, végignézhetjük gyermekkori emlékeit, vándorlásait zsoldoként, míg találkozik Griffith-szel, a Sólyom Banda nevű zsoldoscsapat vezetőjével. A következő éveket ebben a csapatban tölti, hamarosan a rohamcsapat vezetője lesz, részt vesz Midland (hadd ne fordítsam le Középföldére :P) hódító háborújában, mely során a csapat egyre ismertebbé válik. Itt ismeri meg Casca-t, a csapat egyetlen női tagját, akivel kimondatlanul ugyan, de egymásba szeretnek. Griffith a háborút arra használja, hogy elérje élete álmát, saját birodalmat akar, melynek az uralkodója lehet.
A Sólyom Banda élén, Guts hathatós közreműködésével győzelmet győzelemre halmoz, a háború megnyerését követően lovaggá ütik és beleártja magát az udvari politikába is. Guts mindeközben a helyét keresi és úgy dönt, hogy magányosan folytatja útját. Távozása kirántja Griffith lába alól a talajt, aki hatalmas hibát követ el. És innentől nem folytatom, mert a továbbiakról nem lehet spoiler mentesen írni. Pedig bőven lenne miről, a szálnak közel a fele még visszavan. A lényeg, hogy ezek az események vezetnek Guts szemének és fél karjának, illetve Casca memóriájának és beszédkészségének elvesztéséhez, valamint Femto megszületéséhez.
És itt kezdődnek a problémák is. Az Aranykor annyira egyben van, hogy nagyon magasra teszi a mércét az utána következő sztorik számára. A készítő, Kentarō Miura pedig nem feltétlenül ugorja meg minden alkalommal... A Meggyőződés történetszálban Guts megkezdi vadászatát az Apostolokra és nem kíméli azok szolgáit sem. Egyre hírhedtebbé válik, mint gátlástalan tömeggyilkos, mígnem a Szentszék megbízza a Szent Vaslánc Lovagrendet a kézre kerítésével. Mindeközben Casca megszökik biztosnak hitt rejtekhelyéről és egy csapat prostituált társaságában Albionba, az inkvizíció melegágyába vetődik. Idáig még rendben is lennénk, azonban kapunk még vagy négy új szereplőt, akiknek a sorsa csak nagyon érintőlegesen fonódik össze Guts-éval, mégis rengeteg szó van róluk. Az eseménysornak a továbbiak szempontjából kizárólag a vége az érdekes: pestisszörnyek jutnak át a világra, Albion lakosságának jelentős része elpusztul, ami katalizálja Griffith reinkarnálódását.
Az Ezeréves Birodalom Sólyma történetszál jelenleg is fut. Kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban. Az események nagyon vontatottak, igazából több a filler, mint a fő szál kibontása. Guts elhatározza, hogy elviszi Casca-t Elfhelmbe, ahol az elfek királya remélhetőleg képes meggyógyítani a lányt. Az út során találkozik egy boszorkánnyal, akitől sokat megtud a vállán lévő seb természetéről és aki megajándékozza az ősi berzerker páncéllal. A vértezet emberfeletti hatalommal ruházza fel viselőjét, immunissá teszi a fájdalomra, azonban csatában elborítja elméjét és mágiájával megpróbálja magába olvasztani személyiségét. Ennek megakadályozására Schierke, a fiatal boszorkánytanonc - aki szerintem az egész manga legbűbájosabb alakja - csatlakozik Guts-hoz és társaihoz.
Eddigre ugyanis hősünk akaratlanul is egy kisebb csapat élén találja magát. Még az előző szál során csatlakozik hozzá Ishidoro, a tolvaj fiú, valamint újra feltűnik Farnese, a Szent Vaslánc Lovagrend korábbi vezetője és féltestvére, Serpico. A társak csodálatos hatással vannak Guts és a manga hangulatára: hiába a folyamatos küzdelem, illetve a világban dúló újabb háború (ezúttal Midland és a hódító Kushan Birodalom között), valahogy világosabbá és vidámabbá válik minden. A szereplők jellemfejlődése nagyon szépen ábrázolt, sokkal élvezetes olvasni, mint a mellékszálak megoldását.
Itt szakad meg a történet, Guts és társai Elfhelm felé hajóznak, miközben Griffith az újra alakított, Apostolokból és emberekből álló Sólyom Banda élén pusztító háborúban kezd Ganishka, a Kushan Birodalom Apostol császára ellen, aki nem hajlandó behódolni neki.
A manga képi megjelenítése nagyon nehezen leírható. Semmi szabályszerűség nincsen a füzetek felépítésében, a panelek mindig az eseményeknek vannak alárendelve, ha úgy adódik, tucatnyi is van belőlük egy oldalon, de előfordulnak szöveg nélküli, csodálatos részletességgel megrajzolt dupla oldalas képek is. Gyakran előfordulnak "vágóképek", a semmiben lebegő, apró, néhány szavas panelekkel. Az álombeli jelenetek mindig sötétebb tónusúak, kicsit maszatosak és elnagyoltak, tökéletesen illeszkednek Guts zavaros gondolataihoz, az ember szinte átéli a hánykolódását. A képek aprólékosak és részletgazdagok, a legeldugottabb háttér is tökéletesen kidolgozott. A csatajelenetek undorítóak. Repkedő testrészek, kettévágott emberek, rengeteg vér, gyomorforgató az egész. Ha mindennek az Apostolokhoz is köze van, még jobban bekeményedik a dolog, az ember legfeljebb a legrosszabb rémámaiban lát ilyen lényeket.
Meg kell még említeni a meztelenséget és az erotikát. A Berserk világában minden nő idealizált, tökéletes alakjuk van, élmény végignézni ezeket az igényes, szimbolikus paneleket. Aztán sajnos durva fordulat következik be ezen a téren, elburjánzik és néhol már céltalannak tűnik a meztelenség, a nők tucattermékké válnak, orgiák, nemi erőszak és mészárlások váltják egymást. A főszereplők meztelen jeleneteinek sincsen értelmük, filler az összes (legtöbbször a nők közös fürdőzéséről szólnak). Ezt a macsó vonulatot erősíti Gats bazi nagy kardja, illetve az aktuális "főellenségek" megjelenése is, akik mindig nagyok... nagyon nagyok.
Mégis, az egyetlen, ami zavar a grafikával kapcsolatban, az az idióta elf. Felesleges szereplő, aki ráadásul a közepétől kezdve teljesen átalakul. Ha közeli kép van róla, akkor aprólékosan kidolgozott, csinos teremtmény, ha viszont a "hű, de baromira poénos ez a beszólás" kategóriájú szerepe van, akkor egy néhány vonással megrazjolt, végtelenül primitív és ostoba figuraként jelenik meg. Súlyosbítva a helyzetet néha átváltozik a feje mindenféle ismert (?) japán anime figurákká, egyszer pedig Yoda lesz belőle. Irritáló, teljesen megtöri a manga összképét :S
Hú, ez már nagyon hosszú így, be kellene fejezni. Mivel Kentarō Miura nagyon rapszodikusan rajzol (van, hogy egy hónap alatt kiad egy epizódot, van, hogy fél év alatt semmit), nem lehet tudni, mikor folytatódik a manga. Olyasmit rebesgetnek, hogy összesen 50 kötetesre tervezi, ezzel a tempóval 2020 előtt nem lesz belőle semmi. Remélem van még ötlete és visszatér a gyökerekhez, így már csak azért olvasnám el, mert idáig eljutottam és kíváncsi vagyok az epikus összecsapásra, amely lezárja a történetet. Ha valakit érdekel, a teljes sorozat itt olvasható (credit goes to Fallout), masszív 6500 oldal körül van, több hetes elfoglaltság, jó mulatást hozzá :)
Néhány hónappal ezelőtt szomorúan realizáltam, hogy az elmúlt közel egy évben alig bővült a házikönyvtáram. Fájó csend van a "futó" fantasy sorozataim újabb részeivel kapcsolatban. Steven Erikson regényfolyamának legutóbbi kötete 2004-ben jelent meg, a Csontvadászok talán az idén várható. A Viharlovasról, Gemmel Rigante ciklusának záró kötetéről semmi hír, nemhogy a Trója sorozat esetleges kiadásáról. Robin Hobb Látnok trilógiáját egymillió éve adták ki, állítólag újranyomják és amikor beérik magukat, akkor folytatják a másik két trilógiával. Martin mester közel négy éve cseszik megírni a Sárkányokkal táncolót -remélem nem ez lesz a magyar címe :D -, holott ez csak az ötödik lenne a hét könyvre tervezett sorozatból (61 éves az öreg és bármilyen jól is tartja/érzi magát, hadd ne kezdjek el számolgatni...).
Nagy olvasás-ínségemben egyrészt nekiálltam előröl a könyvespolcomnak, másfelől pedig hiánypótló olvasmányok után néztem. Iskolás koromban nálam valahogy kimaradt a képregény gyűjtés, emlékeim szerint a Bobo és a Góliát sorozaton kívül csak egy-két alkalomszerűen beszerzett Marvel füzetem és pár rejtélyes módon hozzám került Kockásom volt. Az elmúlt pár évben úgy tűnik, elindult valami a képregénykiadások terén, az amerikai szuperhős füzeteken túl végre komolyabb kötetek is megjelentek Magyarországon. Igaz, ennek az ára, hogy iszonyat mennyiségű trash (oké, számomra trash, elsősorban a fiataloknak szóló, alacsony színvonalú mangákra gondolok) is kiadásra kerül, de ha ezzel tartják el a jobbfajta felnőtt képregényeket, csak rajta! Jut eszembe: bírom az Alexandrát, ahol a "képregény goes to gyerekkönyvek polc" elv alapján simán kiteszik a Naruto/Sin City/Watchmen/stb. kategóriát a pokémon könyvek közé. Nagyon finoman és óvatosan szóvá tettem, hogy esetleg nézzenek bele, mert ezek nagyon nem gyerekkönyvek, a válasz szomorú mosoly, hogy egyfelől felsőbb utasítás, másrészt pedig nincs máshol hely. Nah, hosszú lesz a kitekintés :)
A lényeg, hogy fél délelőttnyi netezgetés után összeírtam egy halom érdekesnek tűnő képregényt és bevetettem magam a könyvesboltba. Aztán úgy alakult, hogy a mangás polcnál kikötöttem, ahol szembe találtam magam a Hellsing című művel. Elég látványos volt a vörös fényes borító a vigyorgó macsó vámpírral, úgyhogy belenéztem. Aztán amikor a felén túl tartottam, rájöttem, hogy otthon kényelmesebb lenne olvasni^^ Azóta beszereztem a másik két megjelent kötetet is és azt hiszem, a továbbiakkal is ezt fogom tenni. Annak ellenére, hogy alapban nem csípem a mangát és ebben a képregényben is van pár dolog, ami nem tetszik.
Miről is szól a Hellsing? Nyomokban spoilert tartalmazhat! Adott a jó kis kommersz sztori, a vámpírok köztünk élnek és vidáman csócsálnak bennünket, de van egy magányos hős titokzatos szervezet, aki amely fokhagymakivonattal töltött ezüstgolyókkal brutális méretű lőfegyverekkel és egy, a "sárkány ellen sárkányfű" elv jegyében kvázi kitenyésztett ősvámpírral megerősítve felveszi velük a harcot. Ezt megbonyolítjuk egy kellemes katolicizmus- és különösen Vatikán-ellenes szemlélettel, illetve extraként beleteszünk pár nácit, akik zombihadsereget irányítanak, és máris kész a Hellsing. Állat!
Lássuk kicsit bővebben (amennyit az eddig megjelent három kötet alapján tudhatunk). A Királyi Protestáns Lovagrend, vagyis a Hellsing évszázadok óta harcot vív a brit birodalom és a protestáns világrend békéjét veszélyeztető élőhalottakkal. Az éveken át végzett élőhalott irtás izgalmas fordulatot vesz, amikor a szervezet rájön, hogy valaki felhasználja és irányítja a vámpírokat, illetve az általuk kreált zombihordákat. Hamarosan kiderül, hogy a dolgok mögött a Millennium fedőnevű projekt és a hozzá kapcsolódó katonai szervezet áll, melyet náci háborús bűnösök működtetnek, akik a világháborúban embereket, műkincseket, pénzt és egyéb értékeket csempésztek ki Európából Dél-Amerikába. Céljaik egyelőre homályosak, de gyaníthatóan szerepelnek benne a "hatalom", a "kiírt" és a "világuralom" szavak.
Kik szállnak szembe az élőhalott hordákkal? 
A szervezet vezetője Sir Integra Fairbrook Wingates Hellsing, a világ legszexisebb szivarozó nője. 12 éves kora óta a Hellsing vezetője, ebből következik, hogy igen gyorsan kellett felnőnie. Szimpatikus, naívnak tűnő csajként indul, aki az idő előrehaladtával rohamos gyorsasággal veszíti el ártatlanságát. Remek kardforgató és halálos céllövő, diplomata és stratéga, aki nem megy a szomszédba némi arisztokrata arroganciáért, legyen szó akár az egyszerű halandók, akár Alucard leugatásáról.
Alucard az ősvámpír a Hellsing család titkos fegyvere, Integra fanatikus védelmezője és hűséges szolgája. Ő a csaták (és mészárlások) első számú hőse és elkövetője, nem érdekli, kivel kerül szemben, ha a parancs úgy szól, akkor vámpírnak és embernek egyaránt hullania kell. Vele kapcsolatban jön be az egyik dolog, amit nehezen tud befogadni a gyomrom. Alucard a sztori alapján so-called "pozitív hős". Egy hős feje nem szakad le a belecsapódó golyóktól, nem torzul el az arca és nem hisztérikusan röhögve veti magát a mészárlásba. Alucard egy vámpír. A vámpír az én elképzeléseim szerint visszafogottam elegáns, hiszen a hierarchia csúcsragadozója. Nem változik lovecrafti, gyomorforgató kétfejű kutyává, hogy szétmarcangolja az ellenfelét. És nem növeszti vissza a leszakadt fejét sem :P Persze simán nincs igazam, itt nagyon is helye van a feminin-de-azért-über-dögös-manga-szörny-vámpírnak :D
Alucard tanítványa Victoria Seras, a 120D-s méretekkel büszkélkedő egykori rendőrlány, akit az ősvámpír mentett meg a biztos haláltól (well... külső szakértőm jelezte, hogy Alucard konkrétan legyilkolta a lányt, hogy ne a másik vámpír fertőzze meg, felfogás kérdése, hogy ez belefér-e a "megmentés" kategóriába :P). Seras kőkeményen identitás zavaros, mereven elutasítja a vérivás nemes intézményét, ezáltal még nem vált teljes jogú és erejű vámpírrá. Újdonsült képességeinek alkalmazása néha nehezen megy neki, de amikor a kezébe nyomják a legújabb fejlesztésű, kézi ágyúnak is beillő lőfegyvereket, elkapja a berzerker düh és brutális mészáros válik belőle. (Macsó nők puskával ismerős? :))
Az említett fegyvereket a Hellsing család komornyikja és egykori "szemételtakarítója", Walter C. Dornez szerzi be és szabja testre. Walter feláldozta egyéni ambícióit a család szolgálatának oltárán, ennek ellenére képességei a nyugdíjkorhatárt elérve sem csorbultak. Ugyanolyan természetességgel és halálos pontossággal kezeli hajszálvékony, borotvaéles drótjait, mint ahogyan ceyloni teát és szivart szervíroz Integrának. A különbség mindössze annyi, hogy a visszafogott, érzelemmentes angol harc közben végtelen cinizmusról, rosszindulatról és szadizmusról tesz tanúbizonyságot. Übercool az öreg, na.
A vámpír-zombi-náci vonulaton túl a Hellsingnek van még egy ugyanilyen halálos és befolyásos ellensége: a Vatikán. Egészen pontosan a szentszék hivatalosan nem létező egysége, az Iskarióták, Alexander Anderson atya vezetésével. Keményvonalas inkvizítorokról van szó, akik halomra gyilkolják az általuk eretneknek/pogánynak bélyegzetteket és az élőhalottakat. És nincsen különösebb lelkiismeret furdalásuk akkor sem, ha néhány protestáns vámpírvadász kerül az útjukba. Anderson egy eszement vallási fanatikus, nem ismer félelmet és kíméletet. A kisebb vámpírok lemészárlása napi ujjgyakorlat számára és eleddig ő az egyetlen, aki sikerrel szállt szembe Alucarddal. Múltjáról semmit nem tudni, pedig egészen biztosan komoly titkai vannak. Annyi bizonyos, hogy képes ugyanolyan gyorsan regenerálódni, mint egy vámpír és a hagyományos fegyverek (pl. két méterről telibe kapott géppisztoly sorozat) sem nagyon zavarják. Öldöklés közben pedig random bibliai idézetekkel szórakoztatja hallgatóságát.
A füzetek képi megjelenítése nagyon hangulatos és eltalált, de mivel ehhez a témához még annyira sem értek, mint a kritikák írásához, nem részletezném :) A gonoszok minden egyes alkalommal iszonyat szexisek (legyenek akár nők, akár férfiak, egy csomószor el sem lehet dönteni, melyik nemhez tartoznak, eléggé hasonlítanak egymáshoz a szereplők a feminin vonások terén) és iszonyat nagyképűek. Kivétel nélkül eltökélt szándékuk, hogy kipusztítják a teljes Hellsing állományt és természetesen végeznek Alucarddal is. Emellett bármilyen rövid is a bemutatásuk, egyéniséget kapnak, a többségnek a hatalmas arc mellett állati jó (fekete) humora van, amit zseniális beszólásokon keresztül csillogtatnak meg. Aztán Alucard max. négy oldalnyi hirig után kicsinálja szegényeket :(
Több kedvenc jelenetem is van, nagyon nyerő a Hellsing főhadiszállásának ostroma, illetve Seras és az Ananász zsoldoscsapat közös jelenetei. Ami azonban mindent visz, az a Vatikán és a Hellsing békés találkozója a Királyi Hadtörténeti Múzeumban, mely során Anderson és Alucard éppen egymásnak esne, amikor Seras zseniális húzással bekalauzol egy turistacsoportot közéjük. Azokon a paneleken percekig lehet vigyorogni, a helyzet abszurditása, a turisták álmélkodó megjegyzései és a két mészáros csalódott arca...
Nagy kedvencem a füzetekben található bónusz képregény. A Crossfire az Iskarióták fanatikusainak mészárlásairól szólk, tevékenységük áldásos (haha) hatásaként számolatlanul hullanak az iszlám fanatikusok, a kommunisták és szektások. Az Iskarióták legalább olyan jól eltalált szereplők, mint a Hellsing csapata. Anderson atyán túl megismerkedhetünk, a kettős személyigégű Yumikoval, aki egyik pillanatban szende apáca, a következőben azonban előtör belőle Yumie, a katanával hadonászó agyament berzerker. Társa Heinkel, a duó stratégája és vezetője, sokkal kommerszebb módon, egy pisztollyal lövi halomra áldozatait. A Crossfire igazából egy teljesen agyament mészárlás sorozat, a Hellsing szempontjából annyi szerepe van, hogy adalékul szolgál Anderson és az Iskarióták tevékenységéhez.
Nem gondoltam volna, hogy valaha manga gyűjtésére adom a fejem, de a Hellsing nagyon jó első választás volt. Remélem belátható időn belül vagy fél méternyi sorakozik majd belőle a könyvespolcon. Csak tudnám, hogyan teszem elég magasra, hogy a kisfiam egy jó darabig ne érje el^^
