Tavaly annyit anyáztam és szenvedtem, hogy az idén rutinos voltam, simán az utolsó egy hétre hagytam az adóbevallásom elkészítését, hogy ne zavarjanak az esetleges új verziók. A keretprogram hiba nélkül lejött, gyors és integrált a nyomtatványtelepítés, felhasználóbarát és egyértelmű az ellenőrző funkció, tökéletesen működik a pdf-es hordozás és nyomtatás. Mi történt itt az elmúlt évben?!
Bementem megvenni az Isten gépei című sci-fi-t, mellette a legalsó polcon ott volt a Helyet! Helyet!, kíváncsiságból elolvastam a hátsó borítószöveget, visszatettem, miközben hátrafelé beszéltem levettem az eredetileg kiszemelt kötetet, fizettem, majd amikor otthon kivettem a táskából, akkor tűnt fel, hogy mintha más lenne a borítóra írva. Így költözött be házikönyvtáramba Harry Harrison műve.
Egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, nagyon jó kis könyvről van szó. 1999-ben járunk New Yorkban, egy alternatív anti-utópisztikus valóságban. A világ - köszönhetően a tehetetlen kormányoknak, akik az egyházak nyomására törvényileg tiltották a születésszabályozást - drasztikusan túlnépesedett, az emberiség felélte a természeti erőforrások szinte egészét.
Az emberek városokba tömörülnek, a kevés megmaradt vidéki farm nem képes elegendő élelmiszert termelni, ráadásul az ott élőknek elegük van abból, hogy fáradságos munkájuk gyümölcsét gyakorlatilag a városiak használják fel. Mivel a Föld víztartalékai is drasztikusan megcsappantak, a farmokon élők nyomásgyakorlási eszköze a csővezetekék szabotálása. A változások kihatással vannak a klímára is, állandósult a nyári forróság és a téli fagy. Nincs üzemanyag, autók százezrei rozsdásodnak a hatalmas parkolókban, lakhelyül szolgálva a hajléktalanoknak. Az áram napközben rendszeresen kimarad, estére pedig lekapcsolják.
A kormányzat képtelen megoldani a problémákat, a tévé és a rádió az egyre hiteltelenebb további farmépítésekről beszél megoldási lehetőségként. Az embereknek Jólét kártyájuk van, mellyel jogosulttá válnak a napi élelmiszer és víz fejadag átvételére. Az étkezési szokások teljesen átalakultak: aki egyáltalán ételhez jut, az hús helyett (mely a kiváltságos kevesek étele) moszatból, algából és - az újonnan kifejlesztett óriáshajók által begyűjtött - sürített planktonból készült kekszen él.
A város közbiztonságáról jobb nem beszélni, a napi tucatnyi gyilkosság, többször ennyi erőszakos cselekmény és százas nagyságrendű lopás és betörés az élet természetes velejárója. Akárcsak a rendszeressé váló tüntetések, melyben élen járnak a Vének, a kormánytól szánalmas nyugdíjat kapó, öntudatos egykori dolgozók.
Ebben az "idilli" világban él Andy Rusch nyomozó, akinek élete a munkája. Olyan rendőr ő, aki hisz a rendben és a törvényben, hajlandó éjjel-nappal dolgozni azért, hogy legalább fenntartsa az állapotokat. Amikor meggyilkolnak egy magas politikai tisztséget betöltő bűnözőt, főnöke őt állítja rá az ügyre.
Ekkor ismerkedik meg Shirl-lel, a férfi gyönyörű szeretőjével, akiről később kiderül, hogy tizennyolc éves kora óta "luxusban" él, mióta csak megnyert egy szépségversenyt és a díjkiosztó másnapján már az egyik bíró kitartottjaként élt. A nyomozás során egymásba szeretnek és közös életet kezdenek.
A nyomozás szálai vezetnek el harmadik szereplőnkhöz, Billy Chung-hoz, a tajvanról elmenekült kínai fiúhoz. Billy kiemelkedik a tömegből, egy szerencsésen megszerzett konzerv tartalmának eladásából szert tesz annyi pénzre, hogy beállhasson futárnak, ami hosszú távon életkörülményeinek tartós javulásához vezethet. Illetve vezethetne, a fiú ugyanis nem képes ellenállni a gyors pénzszerzés lehetőségének, egy könnyűnek tűnő betörés pedig tragikus véget ér: ő az, aki véletlenül meggyilkolja Shirl szeretőjét, így menekülnie kell Andy elől.
Utolsó fontosabb szereplőnk Sol, Andy lakótársa, aki soha nem teszi ki a lábát a házból. Megalkotta saját életét, szobabiciklin keresztül működő áramfejlesztője van, tartalék akkumulátorai, fűszernövényeket termeszt, alkoholt érlel. Mindeközben kifogyhatatlanul ontja magából a történeket a múlt dicsőségéről és vég nélkül politizál: ostorozza a születésszabályozást ellenző ostobákat, a kormányt, a tehetetlen embereket.
A regény első része szinte idilli hangulatot teremt. Hiába a szereplőket körülvevő kaotikus város és az életkörülmények, ezek valahogy háttérbe szorulnak. Megismerjük hőseink motivációját, főbb tulajdonságait, mindezt nagyon visszafogott és elegáns módon, eseményeken, félmondatokon keresztül, cseppet sem szájbarágósan.
Rögtön a regény legelején Andy realizálja, hogy teljesen kicsorbult a borotvája és végigfut az agyán, hogy kellene szereznie egy újat, majd elintézi magában annyival, hogy "talán ősszel". Aztán amikor a gyilkosság bizonyítékaként lefoglalt feszítővasat egy párnahuzatban szállítja el, reménykedve abban, hogy a huzatot később megtarthatja, sokkal jobban bemutatja, milyen is a világ, mintha oldalakon keresztül leírásokat olvasnék. Nagyon ütősek Sol mesébe illő történetei a múltról: a hálaadás, amikor még igazi pulykát ettek élesen szemben áll a jelenkori kiselőadásával a planktonfinomító hajókról, mikor elmagyarázza Shirl-nek, mi is az a plankton - amit a bálnák esznek, mind a három, ami még megmaradt. Vagy Shirl ötlete arról, hogy menjenek el piknikezni, tud egy helyet, ahol még maradt néhány igazi élő fa.
Mind a négy szereplőt kifejezetten megkedveltem, nem is igazán tudtam hova tenni a regényt, hiszen körülményeik révén apró kellemetlenségektől eltekintve messze kiemelkednek az arctalan masszából. Ráadásul a könyv nagyobb része ezt a vonalat követi, mintha egy nagyon hosszú bevezetést olvasnék, mert tudom, hogy valami történni fog.
A második rész aztán apránként, de annál kegyetlenebbül rombolja le mindazt, ami eddig működőképesnek tűnt. A városbeli eseményekkel párhuzamosan a szereplők élete is megváltozik, nem képesek kizárni a körülöttük lévő világot. Beköszönt 2000. január 1-je és a világvége ebben a valóságban sem következik el, a fanatikusok legnagyobb csalódására, akik mintegy megváltásként várták az apokalipszist, hogy pusztuljon végre el ez az élhetetlen világ...
Hadd ne vonjak le tanulságot, vagy ne állítsak párhuzamokat. Lehet, hogy a történetben nincsen semmi egyedi, mondhatni sablon az egész, Harrison azonban 1966-ban (!) írta ezt a regényt, a túlnépesedést és a természeti erőforrásokat kritikus témakörként feltüntetve. Most 2009 van és a téma még mindig aktuális, jobban, mint valaha. De még mindig nem eléggé hangsúlyosan :(
Hétvégén befejeztük a Battlestar Galactica negyedik évadját, már csak a Razor van hátra (ez is csak azért, mivel nem tudtam pontosan, hol csatlakozik a sztoriba és nem tudtunk leállni a harmadik évad cliffhangerei után :). Eszement ez a sorozat, alig várom, hogy az egész kint legyen itthon is DVD-n, akaromakaromakarom!
Addig is BSG soundtrack-et hallgatok (a negyedik évad persze még ebből sincs kint, grr). Mikor néztük a filmet, már akkor is feltűnt, hogy állati jó a zene, valahogy mégis kizárólag az egyre erősödő Final Four theme maradt meg az emlékezetemben a harmadik évad végéről. Imádtam ahogy a későbbiek során visszatér és kiegészül, előbb a Heading the Call-lal, végül az All Along the Watchtower-rel, míg végre egységes egészet alkot. Az pedig, hogy egy elsőre háttérzenének tűnő dalnak kulcsszerepe legyen a történetben, egyszerűen zseniális ötlet. Enjoy!
A Hódítók végzete kapcsán írtam, hogy ez a képregény lesz a következő, ami be fogok szerezni. Soha nem voltam sci-fi rajongó, Asimov, illetve Damon Knight volt az, akiktől olvastam bármit is (az Alapítványnak csak az eleje tetszett, Knight viszont egyenesen lenyűgözött), filmben kizárólag a Star Wars trilógiát láttam, sorozatok közül pedig a Babylon 5, Stargate és némi BSG volt terítéken. Éppen emiatt nem nagyon hozott lázba a képregény, amikor hónapokkal korábban belelapoztam, nem éreztem azt, hogy nekem erre feltétlenül szükségem van. A Hódítók Végzete azonban fellelkesített a francia képregények iránt és megvettem a Metabárókat. Hát izé... azt hiszem, eladó.
Pedig a történet nem indul rosszul. Megismerkedünk a Metabárók hermetikusan elzárt bolygójával, amely annak ősi titkát rejti, hogyan képesek tonnás márványtömböket megmunkálni és rejtélyes módon egyetlen éjszaka alatt telepakolni velük egy teherhajó rakterét. Egy véletlen baleset azonban összezavarja a család világát és életét, megjelenik a fél univerzum, hogy ha kell, erővel szerezze meg a titkot. Eddig a pontig kifejezetten kellemes olvasmányról van szó, itt még azt hittem, hogy egy sci-fi "családregényt" fogok kapni. Azonban nem így lett.
A sztori itt átmegy elborultba, kishíján kiírtják az egész családot, az egyetlen túlélő, a mindenkori Metabáró életét követhetjük végig két generáción keresztül. Hogyan válik a császár kegyeltjeivé, miért és hogyan készülnek el irtózatos erejű fegyvereik, mi áll a brutális beavatási szertartás hátterében. A történet sötét és nyomasztó, fröcsköl a vér, pusztulnak az ellenfelek, néha az ártatlanok is. A Metabárók az átlag halandók fölé emelkednek, univerzumokat képesek elpusztítani, a kegyetlenség és az érzéketlenség teljesen természetes számukra. Bár a világ elismert védelmezőinek számítanak, egyre inkább antihőssé válnak, ami nekem nagyon nem jön be, szeretek azonosulni a szereplőkkel ahhoz, hogy igazán élvezni tudjam a történetet. Mivel nem vagyok Dűne rajongó, nem igazán sikerült értékelnem a rengeteg "herbertes" áthallást és továbbgondolást sem (majd odaadom a kötetet Fallout-nak és ő jól megkritizál :)).
Amivel számomra teljesen szétmegy az egész képregény, az a komor cselekményt és hangulatot finomítani próbáló két robot. Ők a Metabáró lakhelyének működtetői és a gazdájukra várakozás üres óráit csevegéssel ütik el, a narrátor szerepét betöltve. A probléma a rettenetes mennyiségű antropomorf megnyilvánulás, amelyek olyan szinten gyengék és erőltetettek, hogy percekre megölik a hangulatot. Igazából nem tudom eldönteni, hogy eredetileg viccesnek vagy tragikusnak szánta őket a készítő, de számomra az emberi érzelmek gépiesítése (pl. az érzelmes történet hatására az egyiküknek folyton kiég egy diódája, vagy állandóan gépolajat kell innia) inkább a szánalmas kategóriába esik.
A képi megvalósítás az, ami viszont lenyűgöző. Festményszerű bolygó- és űrképek, aprólékos közeliek, kidolgozott szereplők. Alapvetően ellenérzéseim vannak a színes képregényekkel kapcsolatban, de itt nagyon kellemes a szívilág. Csak éppen sci-fi, nem fantasy :P
Igazából ez az első olyan képregény, amiről írok és nem tetszik, úgyhogy nem is nagyon tudok többet összeszedni róla. Valószínűleg adok neki egy második esélyt, hátha letisztul egy kicsit a történet, de egyelőre nem tartom valószínűnek, hogy beszerzem a további köteteket is.