Tágabb és szűkebb értelemben is, az elmúlt hónapok és a következő hetek eseményei ellenére is. /emo mode off
Ha egy héten belül hárman jegyzik meg, hogy milyen régen nem írtam, az azt jelenti, hogy hiányzom valakinek? Vagy inkább azt, hogy iszonyúan nyár van és mindenki annyira unatkozik, hogy kínjában bármilyen szemetet elolvasna^^
Élek, de kitartásom és kedvem soha nem látott mélyponton van, ráadásul komoly identitás problémáim vannak a bloggal kapcsolatban. Valamikor azért kezdtem el, hogy annak a néhány embernek, akiknek mailben amúgy is meséltem az itt megjelenő dolgokról, könnyebb dolga legyen az olvasással. Aztán a harmadik újraindulást követően egy kicsit beszippantott ez az egész és a kezdeti profil szépen lassan átalakult, túlsúlyba kerültek az offtopic (családomról és életemről szóló) dolgok. Ráadásul elkövettem azt a hibát, hogy erről az account-ról kommenteltem pár helyre, ahonnan óhatatlanul is érkeztek olvasók. Vannak, akik itt is ragadtak (legalább ketten! :), a következők természetesen nem nekik szólnak, köszönet a kitartásukért. A gond az, hogy nem feltétlenül énblogot akartam írni. Jobban belegondolva igazából nem is azt írok. Viszont akkor jogos a kérdés, hogy mégis mit?
Szóval ilyen okos dolgokon járt az agyam az elmúlt időszakban és a lustaságon kívül ez volt a fő oka annak, hogy nem volt bejegyzés. Pedig draft-ok és potenciális témák vannak, valahogy mégsem alakulnak poszttá (najah, ahhoz csépelni kellene a billentyűket is).
Azért aki nagyon akar, egyelőre elér telefonon, mailben, facebook-on, vagy személyesen :)
Jaj, de nagy bajban vagyok. Jó régen akartam írni Marjane Satrapi Persepolis című képregényéről, de alkotói válságom lustaságom megakadályozott benne. A szerző iráni értelmiségi család sarja, akit felvilágosult szülei külhonba menekítenek az iszlám forradalomi rendszer elől, majd felnőttként visszatér hazájába és végiggszenvedi az identitáskeresés fájdalmait. Mindezt rendkívül egyenes, szókimondó stílusban, fekete-fehér, minimalista paneleken. Mégsem kizárólagosan életrajzi műről van szó, ez csak keret ahhoz, hogy a szerző szemén keresztül bemutassa a nyugat számára Iránt. Nem akarok részletesebben belemenni a dologba, a lényeg az, hogy lenyűgöző alkotásnak tartom és mindenki számára elolvasásra javasolom.
És amiért bajban vagyok. Asszonykám meglepett Satrapi Asszonybeszéd című minikötetével, amely a Persepolis rajzolása közben született, mintegy melléktermékként. Szemben az ismeretterjesztő, komoly témákat boncolgató Persepolis-szal, az Asszonybeszéd könnyed, szórakoztató írás próbál lenni. Nos, számomra nem az.
Pedig a keret adott: családi vacsora utáni teázás a szerző nagymamájánál, amelyen csak a nők vesznek részt és beszélgetnek. Pontosabban pletykálnak. A nők Iránban is nők, a téma a párkapcsolat és a szexualitás. Szó esik házastársi hű(tlen)ségről, menyasszonyvásárlásról, a szüzesség értékéről és fetisizálásáról, a szülők által megszervezett házasságról, homofóbiáról, plasztikai műtétről. Valahol mind ugyanoda vezethető vissza: hagyományokra és az anyagi javak iránt érzett (beteges) imádatra. Értem, hogy a történetek szórakoztatni akarnak, de engem a többségük elkeserített, aztán ahogy haladtam előre, feldühített, sőt, mire a könyv végére értem, kifejezetten taszított.
Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült megértenem, mi a bajom az egésszel, valószínűleg az emberi ostobaság és közönségesség, ami úgy tűnik, egyetemleges, vallástól és kulturális háttértől független. Kizárólag az utolsó képsoroknak köszönhető, hogy letettem és nem sarokba vágtam a kötetet, de ezt hadd ne spoilerezzem el. Maradjunk annyiban, hogy Iránban is minden (sikeres) férfi mögött ott áll egy nő.
Tavaly annyit anyáztam és szenvedtem, hogy az idén rutinos voltam, simán az utolsó egy hétre hagytam az adóbevallásom elkészítését, hogy ne zavarjanak az esetleges új verziók. A keretprogram hiba nélkül lejött, gyors és integrált a nyomtatványtelepítés, felhasználóbarát és egyértelmű az ellenőrző funkció, tökéletesen működik a pdf-es hordozás és nyomtatás. Mi történt itt az elmúlt évben?!